Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Hungaricumok Klubja

Parlament, 2019. január 23.

Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Vendégeink!

Örömmel fogadtam el a felkérést, hogy rövid köszöntőt mondjak a mostani rendezvényhez. Azért is, mert mint a nemzetpolitikáért felelős tagja a kormánynak úgy vélem, hogy a nemzetpolitika és a hungarikumok témaköre egybecseng, hiszen mindkettő a nemzetet helyezi a középpontba. Az egyik az érdekeit, a másik az értékeit védi.

A hungarikum törvény, mely 2012. július 1-jén lépett hatályba, így határozza meg a hungarikum fogalmát: „gyűjtőfogalom, amely egységes osztályozási, besorolási és nyilvántartási rendszerben olyan megkülönböztetésre, kiemelésre méltó értéket jelöl, amely a magyarságra jellemző tulajdonságával, egyediségével, különlegességével és minőségével a magyarság csúcsteljesítménye.”

És a törvény szellemében létrejött egy professzionális szervezeti egység, a Hungarikum Bizottság, majd a nemzeti értékpiramis, amely hierarchikusan, alulról építkezve települési, megyei, ágazati és külhoni nemzetrész értéktárból áll. Felette a Magyar Értéktár, a kiemelkedő nemzeti értékek őrzője és efelett maga a hungarikum, a Hungarikumok Gyűjteménye. Lehet-e ennél világosabb, demokratikusabb, a szubszidiaritás minden követelményének megfelelő rendszer?

Az első Orbán-kormány 2000-ben alakította meg a Miniszterelnökségen belül az Országimázs Központot. Csaknem húsz év távlatából elmondhatjuk, hogy az Országimázs Központ és a hungarikum-törvény rokonok, hasonló cél, hasonló érzés és hasonló szándék vezérelte megalkotásukat. Más kérdés, de roppant jellemző, hogy a 2002-ben az akkor győztes balliberális Medgyessy-kormány egyik első intézkedése az Országimázs Központ megszűntetése volt.

Akkoriban rendeztek egy parlamenti vitanapot is az imázsközpontról, aminek a jegyzőkönyvéből érdemes egy nagyon találó részt idézni:„Képzeljünk el egy átlagos amerikai családot! A gyerek megkérdezi az apját, ki találta fel a gyufát. Az apa utánanéz a lexikonban, s annyit mond: valami magyar. Majd a gyerek nekilát megírni a házi feladatát, és megkérdezi, ki találta fel a golyóstollat. Az apa utánanéz, és válaszol: valami magyar. A gyerek délután leül a számítógép elé játszani, és mellékesen megkérdezi, ugyan vajon ki találta fel a számítógépet. Az apja utánanéz, és rezignáltan felel: egy magyar. Majd autóba ül a család, indulnak bevásárolni, és a gyerek megkérdezi, hogy „Papa, hát az automata sebváltót ki találta fel?” Az apa már félve lapozza fel a lexikont, és azt suttogja: valami magyar. Este pedig, amikor a gyerek a tévé előtt ül, és háborús filmet néz, csak úgy mellékesen megkérdezi, hogy „Mondd, apa, ki találta fel a hidrogénbombát?”. S az apja ekkor a földhöz vágja a lexikont, és ezt kiabálja: valami magyar! A gyerek pedig le sem veszi a tekintetét a képernyőről, és így felel: „Te papa, mondd, mindent a magyarok találtak ki?”

Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Vendégeink!

Ha végignézünk a hungarikumok listáján, lélegzetelállítóan gazdag és színes a kép. Ott van teljes joggal a tokaji aszú, a csabai kolbász, a busójárás, a Hortobágy, a Kodály-módszer, a Béres-csepp, Pannonhalma és a tárogató is.

És a fröccs is felkerült a hungarikumok listájára, teljes joggal. Itt még a napot is tudjuk, Fáy András 1842. október 5-én fóti pincéjébe hívta szüretre barátait. Ott volt Vörösmarty és Jedlik Ányos bencés szerzetes, az elektromotor és a dinamó feltalálója. A szüretre magával vitte a világ legelső szódásüvegét, majd a házigazda és a vendégek elképedésére elkészítette a Fáy-birtokon a legelső fröccsöt, amit németesen spriccernek nevezett el. De ott volt Vörösmarty Mihály is, akinek ez a német szó nem tetszett, ki is találta nyomban, hogy: fröccs. Hangutánzó szó is, a dolog lényegét is tartalmazza, egyszóval tökéletes. Olyannyira, hogy ma is milliók használják. Ilyen az, amikor a fizika és a költészet találkozik.

Ebben a történetben ismerjük a feltalálót és a névadót is. De van olyan, ahol mindkettő ismeretlen, csak a mű közismert: a kovászos uborka esetében bölcs erdélyiek találták ki, hogy az uborka egy kis kenyérrel, tejsavas erjesztéssel önmagától válik savanyúsággá. Meglepő, hogy erre a gasztronómia iránt oly fogékony nagyvilág a mai napig nem jött rá és nem is ismerte fel. A másik a szalonna és a hagyma. Derék magyar szántóvetőink évszázadokon át ették, nem is sejtve, hogy a koleszterint – amiről persze fogalmuk sem volt – épp a vöröshagyma ellensúlyozza. Kedves Barátaim, van, amikor ilyen egyszerű, ami zseniális.

Tisztelt Vendégeink!

Gratulálok Önöknek, és Magyarország kormánya nevében köszönöm Önöknek, hogy őrzik és ápolják, tudják és tudatosítják egy nagy nemzet nagy értékeit, Hazánk és az egész világ javára!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Magyarországi németek elhurcolásának és elűzésének emléknapján

Elek, 2019. január 19.

A Magyar Országgyűlés 2013-ban úgy döntött, hogy január 19-ét a magyarországi németek elhurcolásának, elűzetésének emléknapjává nyilvánítja. A megemlékezést ezen a napon mindig más helyszínen tartjuk, kifejezve ezzel, hogy Magyarország Kormánya osztozik a helyi közösségek fájdalmában.

Az elűzés, az elüldözés történelmi bűn, ami olyan népcsoporttal történt, amely évszázadok óta szerves része a magyar történelemnek, a magyar államnak. Ezért engedjenek meg egy rövid visszatekintést.

A németek Magyarországra telepedése szervesen illeszkedik abba a népesedési és gazdasági összeurópai folyamatba, melynek során a sűrűbben lakott nyugat-európai területekről Európa keleti felébe vándorolt a népesség, hogy ott új falvakat és városokat alapítson.

Árpád-házi királyaink rokoni kapcsolatai és a nyugati kereszténység révén sok német lovag telepedett le Magyarországon, akiknek királyi birtokokat adományoztak. A lovagok és a szerzetesek szívesen hoztak magukkal német népességet, akiket birtokaikon telepítettek le.

Az erdélyi szászok 12–13. századi letelepedésének legfőbb sajátossága az volt, hogy a földbirtokot nem egyenként, hanem csoportosan kapták királyi adományként. Otthoni mintára zárt falurendszerben éltek. Az Andreanumnak, azaz II. Endre 1224-ben kiadott királyi kiváltságlevelének köszönhették, hogy közel 650 éven keresztül megtarthatták politikai autonómiájukat, megőrizték etnikai különállásukat, jellegzetességeiket.

A tatárjárás népvesztesége után IV. Béla reformpolitikája következtében újabb német bevándorlási hullám vette kezdetét. Érdekesség, hogy a tatárjárást megelőzően az új típusú parasztgazdaság modelljét a német telepesek hozták magukkal. A német földön elterjedt „Bauerlehen” mintájára a 13. század derekán kezdték felosztani a falvak határait telkekre, melyhez megfelelő nagyságú szántó és a haszonélvezetekből (legeltetésből, erdőhasználatból stb.) részesedés járult. A szabad költözés is ennek az új rendszernek volt a vívmánya.

A második honalapítóként tisztelt királyunk nagymértékben előmozdította a felvidéki ércbányászat fellendülését azzal, hogy e területeken csak németek, szászok telepedhettek le. Megjegyzem, hogy maga a szász elnevezés nem a származási helyre utalt, hanem azon németek gyűjtőneve, akiket az úgynevezett szász jog alapján telepítettek ide, több hullámban, főként Erdélybe és a Szepességbe.

A német betelepítések áttekintésekor nem feledkezhetünk meg Mária Teréziáról, aki a törökdúlás utáni kiüresedett országrészekbe hívta a svábokat, akik nagymértékben hozzájárultak munkájukkal az ország gyarapodásához és fellendüléséhez.

Tisztelt Emlékezők, Hölgyeim és Uraim!

Elek lakossága megszenvedte a történelmet.

Nem volt elég, hogy 1945-ben 945 főt hurcoltak el jóvátételi kényszermunkára, azaz malenkij robotra a Szovjetunióba. Több mint százan haltak meg kinn az embertelen körülmények miatt.

Azok közül, akik hazatértek, sokan megdöbbenve tapasztalták, hogy időközben az itthon maradt családtagjaikat Németországba száműzték. Nem lehet tudni pontosan, hány főt érintett ez a gaztett, nagyságrendileg legalább 5000 embert.

És miért? A II. világháború után hatalomra került politikai erők megosztottak voltak a „svábok kollektív felelősségre vonásának” kérdésében. Azonban a már akkor meghatározó szerepet játszó Kommunista Párt ellentmondást nem tűrően az elűzésüket követelte. Így az Ideiglenes Kormány 1945. december 29-én megjelentetett rendeletével elindította a kényszerű kitelepítés bűntettét. Az elűzetés, amely az ország északkeleti részét leszámítva minden németek által lakott régiót érintett, 1946. január 19. és 1948. június 15. között zajlott három hullámban, és mintegy 200 ezer embert érintett.

A hivatalos elnevezés kitelepítés volt, de ez a szó messze állt az igazságtól. Amit kitelepítésnek hívtak, az valójában a magyarországi svábok megbélyegzését, megalázását, kifosztását és elűzését jelentette. Megfosztották őket a házuktól, és megfosztották őket a hazájuktól. Korábbi életükből annyit vihettek magukkal Németország porig bombázott városaiba, amennyi egy 50 kilogrammos batyuba belefért.

De ne gondoljuk, hogy a kitelepítések története speciálisan magyar gyakorlat volt, hiszen nem is itthon döntöttek róla. A magyarországi németség sorsa már 1943. december 1-jén, a teheráni konferencián eldőlt.

Theodore Roosevelt amerikai elnök már ekkor felvetette Németország és Lengyelország jövőjének kérdését, Winston Churchill brit miniszterelnök pedig közölte, hogy a Szovjetunió nyugati határai miatt nyugatabbra kell tolni a lengyel határt is a németek rovására, így áttelepítésekre is sor kerülhet. Erre harapott rá Sztálin és terjesztette ki igényét a német lakosságú Königsbergre és a Memel-vidékre. És ezután került sor Európa-szerte 9 millió német átkergetésére a határokon.

Ne feledjük, hogy a számok és a politika diktálta imperatívuszok mögött emberek, emberi életek és családi sorsok vannak. Nem feledjük, mert nem feledhetjük!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Van még egy másik fájó dolog is, amiről ma már határozottabban beszélhetünk, mert beszélnünk kell. Amit a világ el akar feledni, azt el is feledi. A filmipar több alkotással is bemutatott a világnak – a második világháborútól a vietnami háborúig – sok mindent, de a kitelepítésekről és a gulágról hallgatás van.

Ezt a hiátust enyhítette Szász János 2017-ben készült filmdrámája, az Örök tél, amely a Gulag-táborokba hurcolt több százezer, némaságra ítélt áldozatnak állít emléket. De ez csak egy lépésnek tekinthető az előttünk álló, ránk váró útból.

Az 1941-es népszámlálás szerint Magyarországon körülbelül félmillió német származású állampolgár élt. A világháború, a szovjet megszállás, a „malenkíj robotra” hurcoltak tömegei és végül az erőszakos „kitelepítés”, elűzetés következtében az 1949. évi népszámláláskor csupán 22455-en vallották magukat német anyanyelvűnek, és mindössze 2600-an német nemzetiségűnek.

A 2011. évi népszámlálás során a nemzetiséghez tartozás összes mért tényezőjét figyelembe véve a német nemzetiséghez tartozók száma 185 696 fő volt. Közülük 38 248 személy vallotta anyanyelvének a németet, német nemzetiségűnek pedig 131 951 fő jelölte magát. A 2014. évi helyhatóságiválasztások után 406 települési német nemzetiségi önkormányzat alakult. A területi önkormányzatok száma 13, tizenkét megyei és a fővárosi önkormányzat.

Elek városa négy nemzetiségű település, ahol német, szlovák, román és roma önkormányzat is működik, fontos történelmi és kulturális hagyományokkal rendelkezik. A községet a törökdúlást és a 15 éves háború pusztításait követően német telepesekkel népesítette be báró Harruckern János György 1724-ben. Ezután Elek töretlen fejlődésnek indult, az 1854-es források már mezővárosként említik. Ennek a folyamatnak a trianoni békeszerződés vetett véget, Elek elvesztette piacainak jelentős részét, határ menti településsé vált.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A történelmi viszontagságok ellenére a helyi lakosság őrzi hagyományait és kötődéseit. Nagyon fontos a kapcsolattartás az itthon maradottak és a Németországban élők között. Kétévente rendezi meg a város az elekiek világtalálkozóját, legutóbb 2018. augusztus első hétvégéjén.

Az itt élők hozzáállását dicséri, hogy 2001 augusztusában, tehát jóval az emléknap törvénybe iktatása előtt, az országban egyedülálló szoborkompozíciót avattak, ami emléket állít az elűzötteknek. Az emlékművet a Szegeden élő Kligl Sándor szobrászművész készítette.

Az Eleki Német Nemzetiségi Önkormányzat 2016-ban emléktáblát avatott a „jóvátételi munkára” elhurcoltak tiszteletére. Az emléktábla az Eleki Strifler, későbbi nevén Leimen-ház falán található; itt van felsorolva a 945 elhurcolt eleki neve. Az emléktáblát Corvus Kora Róbert lökösházi művész készítette. Az avatáson még öt túlélőt köszönthettek, akik elszenvedték a szovjetunióbeli kényszermunkára hurcolást.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kell még valamiről beszélnünk, és sajnálatos, hogy ezt a 21. század második évtizedének végén még mindig szóba kell hozni. Az Európai Unióban van, ahol a mai napig nem hajlandóak a jogrendből a Benes-dekrétumokat kitörölni.

Azokat a dekrétumokat, amelyek a németek és a magyarok kollektív bűnösségét deklarálták, amelyek teljességgel összeegyeztethetetlenek az Európai Unió Alapjogi Chartájával. Brüsszelnek ez nem szúr szemet… Az eleki emlékmű és az emléktábla ezt is elénk idézi.

Tisztelt Emlékezők, Eleki Polgárok, Hölgyeim és Uraim!

A nemzeti kormány nevében is szívből köszöntöm Önöket, és elismerésemet fejezem ki, hogy őrzik és ápolják a múltat, hagyományaikat, őseik emlékét. És mint őseik oly sok évszázadon át, építik Eleket, építik Magyarországot.

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Mátyás-év zárása

2018.12.22. Szent István-bazilika

Tisztelettel köszöntöm a Szent István-bazilikában megjelenteket, hogy ünnepélyesen lezárjuk a Mátyás-évet.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Feltehetjük a kérdést, mi szükség van emlékévekre, miért választ ki a kormány évek óta történelmi személyeket, hogy aztán egy esztendőn át különböző rendezvényeken rájuk emlékezzünk. Többféle, egymással is összefüggő választ adhatunk.

Először is tudatosítanunk kell: itt, Európa közepén a Gondviselésnek köszönhetően több mint ezer éves államban élünk, ami önmagában is egy csoda. Illő hát megemlékezni elődeinkről, hőseinkről, hírességeinkről. Nekünk, ma élőknek a kötelességünk és felelősségünk, hogy megismertessük őket a következő generációkkal, hogy ők is megbecsüljék őket, s velük a magyar múltat.

Másodszor: ezek a nagyszerű emberek, királyok, hadvezérek, vitézek, katonák, hősök megérdemlik, hogy emlékezzünk rájuk, megérdemlik, hogy tetteiket és küzdelmeiket évszázadok múltán se felejtsük el. Tudatosítanunk kell magunkban: ha mi nem tesszük, akkor helyettünk senki sem fog rájuk emlékezni. Nem várhatjuk el más népektől, hogy megtegyék azt, ami a mi dolgunk.

Harmadszor pedig a ma emberének is szüksége van arra, hogy nagyjainak példájából erőt merítsen a jelen kor nemzetépítő munkájához.

Boldog az a nemzet, melynek az Úr az istene – olvassuk a 33. zsoltárban. És boldog az a nemzet – tehetjük hozzá –, melynek heroikus, küldetéses, ezeréves történelme van. Könnyen belátható, hogy a kettő összefügg.

A több mint ötszáz évvel ezelőtti eseményeket a történettudomány feldolgozta, nagy királyunk szerepének és jelentőségének megítélése az évszázadok során szinte semmit sem változott, különböző politikai szándékok nem relativizálták és nem tudták kisajátítani.

Ezért is öröm, hogy 2018-ban méltóképpen sikerült megrendezni az emlékévet. Hivatalosság és protokoll helyett igazi tartalommal töltöttük meg az évfordulót.

Kanadától a moldvai Magyarfaluig több mint 150 helyszínen rendeztek programokat a Mátyás király emlékév keretében, amelyet a király trónra lépésének 560. és születésének 575. évfordulója alkalmából hirdetettünk meg. Szakmai szervezetek segítségével koncertek, kiállítások, színházi előadások, mesemondó versenyek, tanulmányi vetélkedők, tudományos konferenciák, szabadtéri reneszánsz programok, öltözet-, fegyver-, étel- és italbemutatók, jótékonysági rendezvények során emlékezett meg a királyról a magyarság.

A Magyar Nemzeti Bank nagyméretű, ezüst- és színesfém érmét bocsájtott ki, mely motívumválasztásával Mátyás uralkodását átfogóan mutatja be. Az uralkodó kalligrafikus kézjegye az emlékérme hátlapján szerepel, ahol megjelenik aranyforintja is, utalva a király által bevezetett pénzreformra, és az aranyforintok érmeképét hosszú időre meghatározó újításra, a Madonna-ábrázolás bevezetésére.

Az emlékév szervezői a legmodernebb technikát is igénybe vették: Merre járt Mátyás király? címmel internetes alkalmazást készítettek, amely a fiatalok számára is szórakoztató formában jeleníti meg azokat a helyszíneket, amelyeket az uralkodó a történelmi források szerint felkeresett. A térképet elsősorban azzal a céllal készítették, hogy segítse a történelem oktatását a középiskolákban, hiszen az alkalmazás segítségével könnyen megismerhetők a korabeli hadtörténet Mátyáshoz kapcsolódó fontos állomásai. Ez a térkép 555 helyet jelöl meg, ahol igazolhatóan megfordult az uralkodó.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Mátyás király alakja irodalmi és néprajzi szempontból is különleges rangot vívott ki magának. Soha senkiről ennyi népmese, monda, anekdota nem született, mint róla az évszázadok során: ő az álruhában a nép közé menő, a jókat és a szegényeket megsegítő és felemelő, a kapzsikat és gonoszokat megbüntető király.A XVI. századi krónikás, így fogalmaz:

Mátyást mostan választotta

mind ez ország királyságra,

Mert ezt atta Isten nekünk

menyországból oltalmunkra

Mátyás tehát az Ég ajándéka, aki a nemzet védelmére rendeltetett. Legfőbb történelmi jelentősége a keresztény Magyarország és Európa megvédése az Oszmán Birodalom terjeszkedésével szemben. És ezt a mai világban, a mai Európában nagyon fontos megjegyeznünk, mert szembeötlő párhuzam van az ötszáz évvel ezelőtti nagy uralkodó helyzete és mai helyzetünk között. Ha nem is az Oszmán Birodalom, de a politikai iszlám veszélyezteti ma kontinensük jövőjét. Nagy királyunk egykoron felvette a harcot és sikerrel védte meg hazánkat és Európát. Kérdés, hogy a ma vezetőinek van-e ilyen szándékuk, van-e bátorságuk és erejük.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Advent örömében és a Mátyás-év végén térjünk vissza a folklórhoz. Ennyi mese és anekdota csak arról születik, akit nagyon szeretnek. És Mátyás királyt a magyar nép szívébe zárta, mindörökre. Ezért az emlékév zárásaként idézzünk fel egyet.

Mi van legtöbb a világon?

Mátyás királynál voltak az urak, sok főúr volt a társaság közt, elkezdtek beszélgetni: mi van legtöbb a világon? Találgatták: ez van, az van! Beszólt az udvari bolond is: ő tudja, mi van legtöbb a világon!

– Hát, mi van, bolond? – kérdezik tőle –. Ha megmondod, tíz forintot kapsz, ha nem tudod megmondani, botot kapsz! No, hát mi van a legtöbb a világon?

– Mi volna más – mondja a bolond –, mint orvos.

– Az nem igaz! Menj be a szobádba, gondolkozzál, aztán mondd meg!

Bement a bolond a szobájába, alighogy beért, elvetette magát, keservesen nyögött. Viszik Mátyás királynak a hírt, hogy meghal a bolond.

Megijedt Mátyás király és a főurak, szaladnak a szobájába, nézik, hát, csakugyan el van terülve. Nagyon sajnálták, mert sokat lehetett rajta nevetni. Mindjárt komendáltak neki, ki mit tudott. Az egyik komendálta neki a vizes borogatást, a másik az érvágást, a harmadik a piócát, szóval mindnyája komendált valamit. Mikor mindet kivárta, hogy mit ajánl, fölugrik, és a király elébe fordul:

– Fölséges királyom! Kié a nyereség? Mert ha egy palotába ennyi doktor van, hát akkor mennyi van az egész világon?!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Természetesen a most idézett anekdotában nem az a lényeg, hogy megtörtént-e, vagy sem, hanem az, hogy Mátyást a magyar nép ennyire a szívébe zárta.

Örömmel mondom, hogy a Mátyás-emlékévvel méltó módon ünnepeltük meg nagy királyunkat.

Ezzel a hivatalos Mátyás-emlékévet lezárom. Éljen nagy nemzeti királyunk, Hunyadi Mátyás!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Budapest, 2018.december 13.

Tisztelt Ünneplő Közönség, Hölgyeim és Uraim!

Örömmel vállaltam el a felkérést, hogy köszöntsem a mai ünnepség résztvevőit. Egy díjátadó ünnepség általában hasonló szcenárió szerint zajlik, mert fő szereplői mindig ugyanazok: van egy díj, amit átadnak, egy díjazott, aki azt átveszi, és legtöbbször van egy méltató, aki köszönti kitüntetettet, és elmondja neki, miért is ítélték neki az elismerést.

Most is megvan ez a hármas felállás, de itt többről van szó, ezért is mondtam, hogy örömmel teszek eleget a felkérésnek.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A mai ünnepélyes alkalom szereplői szívben és lélekben, gondolkodásban és tettekben hasonlóak, céljaik ugyanazok. A díj adományozója a Duna Televízió, amely megalakulása óta a magyar nemzet televíziója. A díjazott a Rákóczi Szövetség, amely létrejötte óta a magyar nemzet szolgálója. A méltatás pedig a magyar kormány részéről érkezik. És máris értünk mindent.

A nemzetpolitika értelme a nemzet, célja, hogy a nemzet megmaradjon. Nálunk szerencsésebb történelmű országokban a nemzetpolitika ismeretlen fogalom, hiszen evidencia, hogy a politika azért van, hogy az adott országot szolgálja. Hazánk esetében azonban, ahol – történelmi tragédiák miatt – nemzetünk jelentős részei a határokon túl élnek, már más a helyzet.

A magyar kormány nem feledte el a rendszerváltás utáni első szabadon választott miniszterelnökünk, Antall József legelső parlamenti beszédében elhangzott mondatát, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni. A néhai kormányfő kapott is ezért hideget-meleget, itthonról és külföldről egyaránt. A mai magyar nemzetpolitika is az Antall-i irányt követi, de már nem csak lélekben, hanem alkotmányos felelősségvállalásként.

A Duna-díj idei kitüntetettje, a Rákóczi Szövetség, amely 1989-ben azért alakult, hogy a Kárpát-medencei magyarságot sokféleképpen támogassa a megmaradásáért folytatott küzdelmében, valamint hogy ápolja és tudatosítsa II. Rákóczi Ferenc és Esterházy János szellemi örökségét.

A Szövetség legfőbb célközönsége a Kárpát-medencei középiskolás korosztály. Közel 25 ezer taggal és mintegy 500 helyi szervezettel rendelkezik, ebből 300 a Kárpát-medencei középiskolákban működő ifjúsági szervezet. Számukra minden évben többféle programot, rendezvényt, pályázati lehetőséget biztosít. A Rákóczi Szövetség évente átlagosan 2000 új taggal bővül, az új tagok átlagéletkora 22 év.

Emellett a Rákóczi Szövetség legfőbb célkitűzése a magyar iskolaválasztás elősegítése és a magyar fiatalok közti személyes kapcsolatok ösztönzése, megerősítése. Ezek révén ugyanis erősödik a nemzeti identitás, sokoldalúan épülnek a határokon átívelő magyar-magyar kapcsolatok.

A Rákóczi Szövetségben számomra a legimponálóbb, hogy a jövőt választotta. Megszervezi a külhoni középiskolások utaztatását, lehetővé téve azt, amit egyénileg talán soha nem tudnának megtenni. Így évente 10-15 ezer diák ismerheti meg az anyaországot, teremthet kapcsolatokat és gyűjthet életre szóló élményeket.

A Szövetség küldetése a magyar iskolaválasztás ösztönzése, támogatása. Olyan munka ez, amire csak egy civil szervezet vállalkozhat. Mert képzeljünk el egy államtitkárt, aki felvidéki iskolákat keres fel, hogy utazásokat szervezzen. Vagy aki a falvakat járná, hogy a szülők magyar iskolába írassák gyermekeiket. Ami kormányzati szinten képtelenség, azt egy jót akaró civil szervezet megteheti.

A Rákóczi Szövetséget méltatva nem feledkezhetünk meg egy valakiről: egy gépészmérnökről, aki egész szakmai életét a magyar energetikának szentelte. A rendszerváltoztatáskor bekapcsolódott a közéletbe, megálmodta, létrehozta és működtette évtizedeken keresztül ezt a nagyszerű közösséget, a Rákóczi Szövetséget. Alapító elnöke volt, az idén pedig tiszteletbeli elnökké választották. Nagyon örülök, hogy személyesen is köszönthetjük Halzl Jóska bácsit! Őszinte főhajtás, tisztelet és köszönet jár annak a fáradhatatlan harcosnak, aki ennyit tett a magyarságért!

Tisztelt Ünneplő Közönség, Hölgyeim és Uraim!

Amit vállaltak, az küldetés, amit tettek, az szolgálat, és amit elértek, az maga a csoda, a magyar csoda.

Egy jó hírrel zárom köszöntőmet. A Magyar Országgyűlés néhány napja egyhangú, megismétlem: egyhangú szavazással határozott arról, hogy 2019 Rákóczi-emlékév legyen. Úgy érzem, a nemes díj mellé ez is szép ajándék.

Isten áldja Halzl Józsefet! Isten áldja a Rákóczi Szövetséget! Isten áldja Magyarországot!

 (semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Ebben az évben túl vagyunk egy győztes választáson, miközben egy választási év előtt állunk, érdemes tehát végiggondolnunk, honnan indultunk és hová tartunk – kezdte beszédét a KDNP Országos Választmányának szokásos, éves ülésén Semjén Zsolt pártelnök, miniszterelnök-helyettes december 1-jén Budapesten.

A kereszténydemokraták első embere hangsúlyozta, a KDNP jelentősége az elmúlt években megnőtt: az Országgyűlésben, a kormányzati munkában, az európai politikában, a megyei és helyi önkormányzatokban is ott találjuk a sikeres kereszténydemokrata politikusokat. Semjén Zsolt szerint retorikai túlzás nélkül állítható, hogy a Kereszténydemokrata Néppártnak szerepe Európa jövője szempontjából is, hiszen a Fidesz–KDNP-szövetség tagjaként Magyarország sorsára jelentős befolyással rendelkezik, a magyar kormány szerepe szintén komoly a V4-ek politikájának alakításakor – a közép-európai országcsoport összefogása pedig döntő lehet atekintetben, milyen útra lép az unió a következő években.

„Európa jövőjéért is felelősek vagyunk. Nemcsak az a kérdés, meglesz-e az abszolút többség az EP-választáson, nemcsak az a kérdés, hány képviselőt küldünk az Európai Parlamentbe, hanem hogy visszatalál-e az Európai Néppárt az európai alapító atyák – a kereszténydemokrata Adenauer, Schuman, de Gasperi – örökségéhez; megőrzi-e a kontinens keresztény civilizációját, vagy előretör az iszlám; megmarad-e az európai nemzetek értékgazdagsága, vagy az EU belesüllyed a mulitkulturalizmus vagyis az identitásvesztés mocsarába” – utalt a 2019-es európai választási év sorsdöntő voltára Magyarország miniszterelnök-helyettese.

A hazai helyzetet elemezve rámutatott: ez a kabinet Európa legkereszténydemokratább kormánya, amelynek értékrendje a társadalom többségének támogatásával találkozik immár, ez a gyakorlatban patriotizmust, a keresztény civilizációhoz való ragaszkodást (ami nem feltétlenül azonos a személyes vallásossággal), a migráció elutasítását és a családi értékek tiszteletét jelenti.

Ugyanakkor a gazdaságpolitikában is világosan látható a különbség a kereszténydemokrata és a balliberális kormányok között. Míg a jobboldali kormányok a gazdaság beindításával pénzt teremtenek, ezzel biztosítják az ország fejlődését, hosszútávú jövőjét, addig a baloldal a pénz elosztásával rendre a rövidtávú politikai haszonszerzésben, szavazatvásárlásban gondolkodik – hangsúlyozta Semjén Zsolt. Emlékeztetett: a baloldal célja kormányon, hogy minél többen függjenek az állami ellátórendszerektől, segélyektől. A Fidesz–KDNP-kormány célja azonban a segélyalapú helyett a munkaalapú társadalom létrehozása. Ezt a célt szolgálja a közmunkaprogram is: az ebben résztvevők már nem állami segélyből kényszerülnek eltartani a családjukat, s a 400 ezer korábbi közmunkás fele, 200 ezer ember el tudott helyezkedni a piaci szférában. A munkanélküliség 12-ről háromszázalékosra csökkent, és most már számos területen munkaerőhiány tapasztalható, miközben minden korábbinál alacsonyabb a költségvetési hiány, 4-5 százalékos a gazdasági növekedés és csökkent az államadósság. Magyarországon a legalacsonyabbak a jövedelemadó-terhek és itt a legmagasabb a családtámogatás az unióban, s a magyaroknak ekkora megtakarítása és ilyen mértékű fogyasztása, mint manapság, még sohasem volt – emlékeztetett a kisebbik kormánypárt elnöke.

Fontos kereszténydemokrata eredmény az egyházak támogatása – ami az Eurostat szerint is a legmagasabb Európában –, és a határon túli magyarokat segítő programok. Az identitás-megőrzés, az oktatási intézmények támogatása – benne ezer Kárpát-medencei óvoda felépítésével, illetve felújításával – és a helyi gazdaságélénkítő programokkal mind-mind a külhoni magyarság szülőföldön való megmaradását támogatja a magyar állam. Utóbbi nemcsak a helyi magyaroknak jó, hanem a magyar és az adott utódállam szempontjából is GDP-növelési tényezőként jelenik meg. Nagy eredmény az állampolgárság megadása a határon túli nemzetrészeknek, ennek eredményeként már 1 millió 570 ezren létesítettek (újra) közjogi kapcsolatot az anyaországgal. A külhoni magyarság is értékeli Magyarország és a magyar kormány érdekükben tett erőfeszítéseit, nem véletlen, hogy az áprilisi választáson 96,2 százalékuk a Fidesz–KDNP-szövetséget támogatta szavazatával – emlékeztetett a kormányfő helyettese.

„Komoly európai és önkormányzati megmérettetések előtt állunk, adja Isten, hogy itt, az Országos Választmány előtt egy év múlva is egy sikeres választási évet értékelhessünk” – zárta beszédét a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke.

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Felsőházi terem, november 12.

Boldog az a nemzet, melynek az Úr az istene – olvassuk a 33. zsoltárban. És boldog az a nemzet – tehetjük hozzá –, melynek heroikus, küldetéses, ezeréves történelme van. A kettő összefügg.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégeink!

A Mátyás-emlékév kapcsán jöttünk össze, hogy emlékezzünk nagy királyunkra. Gyakran halljuk, hogy felesleges a múlttal foglalkozni, inkább tekintsünk a jövőbe. Sokan a magyar kormánynak is felróják, miért tartjuk fontosnak a múltunkat. Az idő azonban a múlt–jelen–jövő egységében alkot egészet – akár személyes életétünk, akár a nemzetünk tekintetében.

Miért is szükséges visszatekintenünk? Néhány napja hajtottunk fejet mártír miniszterelnökünk, Tisza István halálának, pontosabban meggyilkolásának századik évfordulóján. Tiszával szemben különösen hálátlan volt az utókor, a korabeli országgyűlés néhány nappal a halála után még arra sem volt képes, hogy megemlékezzen róla. Hosszú évtizedeken keresztül elhallgatták, illetve kizárólag negatív kontextusban szóltak róla. Most azonban végre eljött a pillanat, a kormány évszázados sebet gyógyított be, amikor visszahelyezte a magyarság történelmi Pantheonjába.

Ez a példa is azt bizonyítja, mennyire fontos egy nemzet múltja, főleg akkor, ha helyre kell állítani a történelmi igazságot.

Hunyadi Mátyás esetében azonban semmiféle „átértékelés” sem szükséges, hiszen a több mint ötszáz évvel ezelőtti eseményeket a történettudomány feldolgozta, nagy királyunk szerepének és jelentőségének megítélése az évszázadok során szinte semmit sem változott, különböző politikai szándékok nem relativizálták és nem tudták kisajátítani.

Mátyás király alakja irodalmi és néprajzi szempontból is különleges rangot vívott ki magának. Soha senkiről ennyi népmese, monda, anekdota nem született, mint róla az évszázadok során: ő az álruhában a nép közé ereszkedő, a jókat és a szegényeket megsegítő és felemelő, a kapzsikat és gonoszokat megbüntető király.A XVI. századi krónikások, Benczédi Székely István vagy Heltai Gáspár – megszépítő messzeségből – dicsőítik: igazságos, jó, okos, nemzeti uralkodó. Benczédi négysorosa így fogalmaz:

Mátyást mostan választotta

mind ez ország királyságra,

Mert ezt atta Isten nekünk

menyországból oltalmunkra.

Mátyás tehát az Ég ajándéka, aki a nemzet védelmére rendeltetett. És ezzel elérkeztünk a lényeghez: Mátyás legfőbb történelmi jelentősége a keresztény Magyarország és Európa megvédése az Oszmán Birodalom terjeszkedésével szemben.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Hogyan lettek a Hunyadiak a keresztény Európa védői?

A várnai csatavesztést követően Vitéz János levelet ír IV. Jenő pápának, amiben Hunyadi János véleményét is közvetítve kifejti, hogy a török fenyegetés veszélye mindaddig fennáll, míg nem aratunk végső győzelmet a mohamedán hadak felett. Itt rögtön összekapcsolja hazánk sorsát az egész keresztény Európáéval. Keserűen írja le, hogy bár egyetemes európai ügyről van szó, a magyarok csak ígéretek tömegét kapták, segítséget viszont semmit.

„Ám arra kérem Istent, ítéljen azok felett, akik ily csúf játékot űztek egy keresztény néppel! Ahány szomszédos fejedelem lakozik körülöttünk: a két moldvai, sőt bulgáriai, jó néhány albán, még a konstantinápolyiak is mindenfelől fegyveres segítséget ígérgettek, és invitáltak: repüljünk úgymond szélnél sebesebben, ők gondoskodnak majd minden egyébről… Megtapasztaltuk a dolgokat úgy, amint nem vártuk, milyen sötét háló az említett fejedelmek barátsága.”

Hunyadit azonban nem rendítette meg a csatavesztés. A püspök a levél végén barátja szavait így tolmácsolja: „Úgy vélem csak bele kell fogni újra, mert ha elmulasztjuk tovább terjeszteni a kereszténység határait, eddigi határainkat is elveszíthetjük… Végre is szilárdan eltökéltem, hogy ennek az ügynek szentelem életemet, ha kell a halálomat is… ha velem marad az ég malasztja, nem nyugszom, míg hazámról le nem mosom a vereség gyalázatát!”

1453 májusában elesik Konstantinápoly, mecsetté alakítják a Hagia Szófiát, és az utolsó kelet-római császár holttestén tiporva a mohamedán hatalom megjelenik Európában.

Rá közel két évre Frigyes császár birodalmi gyűlést hívott össze Bécsújhelyen. A hazánkat képviselő Vitéz János nem győzte hangoztatni, hogy a török nem csupán Magyarországot akarja elpusztítani, hanem egész Európát fenyegeti. „Miután leigázta a keleti birodalmat, célba vette a te római királyságod koronáit, megszállta Európa vidékeit egészen a Duna határvonaláig, a már régóta ostromlott Magyarország elpusztítására készül, ezután pedig téged próbál majd lerohanni… Hidd el bizton, ő nem csupán a kereszténység egy részének próbál ártani, hanem a katolikus vallást alapjaiban akarja megrendíteni…”

Frigyes persze korántsem érezte annyira drámainak a helyzetet, ami Magyarország számára fél évszázad elmúltával, Mohács után következett be. A bécsújhelyi találkozónak volt egy jelentős eredménye: a magyar követség itt találkozott Kapisztrán Szent Jánossal, itt hallották izzó szónoklatát, és hívták meg Magyarországra.

Nándorfehérvár alá 150.000 főnyi sereggel, 200 hajóval, és 300 ágyúval vonult fel II. Mohamed szultán. A legalább háromszoros túlerővel szembeni győzelem emberileg szinte megmagyarázhatatlan, sajátos események szerencsés összjátéka. Kapisztrán Szent János lelkesítő szónoklatai, sugárzó, szuggesztív hite, ahogy a keresztet felmutatva rohant előre a legnagyobb tűzben, és Hunyadi János vitézsége, személyes bátorsággal párosuló zseniális stratégiai érzéke meghozta a sikert.

Csak a csata utolsó pillanatait szeretném felidézni. Már minden lőszer elfogyott, és a várvédők végső elkeseredésükben égő venyigéket dobáltak a törökök közé, akik megrémültek lángra kapott ruhájuktól, és vad futásnak eredtek. A kereszteseket nem lehetett visszatartani, rázúdultak a túlerőben lévő törökökre, akik még az ágyúikat is hátrahagyva menekültek. Ekkor már Hunyadi is ott állt a hetvenéves ferences szerzetes mellett, aki rendíthetetlenül emelte a magasba a keresztet. Rendtársa visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a végső küzdelem előtt így buzdította a katonákat: „Ó magyarok szegény fiaim, hozzátok helyre a kereszténység hibáját, álljatok ellene ellenségeiteknek!”

Megfordították a török ágyukat, s azok tüzével verték vissza a janicsárjaival új rohamot indító szultánt. A konstantinápolyi templomok harangjaiból öntött török ágyúk végkép eldöntötték a csatát. A török futott, a szultán csak Szófiánál tért magához.

Néhány hét múlva Hunyadi János pestis áldozat lett. Kapisztrán még ott állt az ágyánál, ő még értesült Callixtus pápa öröméről, de nemsokára, éppen október 23-án ő is visszaadta lelkét a Teremtőnek. Mindenesetre hetven évre elvették a törökök kedvét Magyarország megtámadásától.

Callixtus pápa, aki komolyan vette a török elleni küzdelmet, sokat várt Hunyadi János fiának trónra lépésétől. Mátyás levélben biztosította a pápát, hogy a törökkel szemben apja örökségét kívánja folytatni. Folytatta is volna, ha nem ütközik komoly belső ellenállásba. Összeesküvő főurak gyűltek össze Frigyes német császár udvarában, aki természetesen minden támogatást megadott nekik, hiszen szeme előtt csak egy cél lebegett: a jogtalanul eltulajdonított Szent Korona mellé megszerezni a tényleges hatalmat is Magyarországon.

Mátyás váratlan támogatóra lelt a pápai trónon III. Callixtust követő II. Pius pápa személyben, aki megválasztása előtt Frigyes császár titkára volt. A szentatya követe,Carvajal bíboros hosszasan győzködte a császárt: „Kérem Felségedet, hogy ne bántsa ezt a királyt, akit Őszentsége a pápa, ha a szükség kívánná, fegyver hatalmával is kénytelen volna megvédeni, mert elmozdítása a kereszténységre hátrányos következményeket vonna maga után.”

Frigyessel egy időre úgy-ahogy helyre állt a béke, ha borsos áron is, de visszakerült a Szent Korona magyar földre, és 1464 márciusában Székesfehérváron Mátyás koronázását is meg lehetett tartani. Előtte azonban még hadjáratot vezetett a török által elfoglalt Boszniába, és karácsonykor visszafoglalta Jajca várat, kiszabadítva keresztény foglyok ezreit.

Mátyás népszerűsége egyre nőtt Európában. A neves olasz költő, Antonio Coctanzi dicsőítő költeményt írt a két Hunyadiról, Jánosról és Mátyásról, a régi, harcos hagyomány folytatóiról. Mátyás nevében a versre Janus Pannonius pécsi püspök válaszolt. Leírja a boszniai hadjáratot, keserűen sorolja fel Európa országainak közömbösségét, majd Mátyás nevében ígéretet tesz a török elleni háború folytatására:

„…És amit elkezdtem, mindaddig nem hagyom abba,

mígnem a tengeren át űzöm a vad törököt.

Már nem csak népünk hulltát kívánja, az összes

Krisztus-hívőkét szerte a föld kerekén.”

A magyar király keserűen tapasztalja, hogy hiába a lánglelkű II. Pius buzdítása Konstantinápoly visszafoglalására, a török ellenében a nyugati Európában nincs szövetségese. Míg Mátyás Szerbiában a törökkel hadakozott, azalatt egy török hajóhad szállt partra az olasz félsziget déli részén, és elfoglalta Otranto városát, ahol hatalmas vérengzést követett el. Mátyás apósa, Ferdinánd nápolyi király nem bírt a törökkel, és Itáliát rettegés kerítette hatalmába.

Mátyás Magyar Balázs kapitányt küldte segítségül a bajba jutottaknak. A magyarok jó taktikával, heves küzdelemben elfoglalták azt az erődítményt, amely a várost vízzel látta el. A törökök kénytelenek voltak átadni a települést a magyar csapatoknak, és elhajóztak. Magyar Balázs katonáinak több mint a fele elesett a harcokban, de a törökök nem tudták a lábukat megvetni Itáliában.

Az, hogy III. Frigyes már a cseh királyság megszerzése kapcsán is állandó viszályt szított a magyarok és a lengyelek között – gyengítve ezzel a keresztény összefogás lehetőségét – közrejátszott abban, hogy Magyarország a török veszedelemmel szemben magára hagyott volt, sőt nyugat felől állandó veszélynek volt kitéve. E fenyegetettség határait igyekezett Mátyás mind messzebbre tolni hazánk határaitól, amikor bevonult Bécsbe.

Már a XIV. század elejétől megvolt a törekvés a környező országok uralkodóiban, hogy Magyarországot, Csehországot, Lengyelországot – és esetleg Ausztriát is – egyesítsék. Kisebb-nagyobb mértékben mindenkit fenyegetett az akkor már a Balkán nagy részét is uraló Oszmán Birodalom. A hosszú csatározások után 1478-ban Mátyás békét kötött Ulászlóval, megegyezve Csehországon, majd nem sokkal később IV. Kázmér lengyel királlyal is.

Későbbi kutatások kimutatták, hogy Mátyás leveleiben, a német birodalommal és az Itáliával folytatott tárgyalásaiban minduntalan felmerült egy nagy, török elleni támadó hadjárat terve. De hiába a közép-európai béke, erre egymagában Mátyás már nem lehetett képes.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A történelem gyakran ismétli önmagát, ezért a múlt tanulságokkal szolgál a jelenre és a jövőre. Európa mai helyzetét látva két momentum szembeötlő: egyrészt ma is veszélyben Európa keresztény civilizációja, ha nem is az Oszmán Birodalom, hanem az iszlamizáció fenyegetésétől. Másrészt egész Közép-Európa sorsa azon múlik, hogy összefognak-e a térséget alkotó kis államok. A visegrádi négyek örvendetes együttműködése reménységre ad okot.

Idézzük újra Kapisztrán Szent János szavait: „Ó magyarok szegény fiaim, hozzátok helyre a kereszténység hibáját, álljatok ellene ellenségeiteknek!” Úgy tűnik, ma is ez a feladat vár ránk, de most már nem vagyunk egyedül!

Vári Fábián László József Attila-díjas kárpátaljai magyar költő Szellembeszéd (Csontváry Zrínyi kirohanása című festményéhez) című versében így fogalmaz:

„Magyarjaim, ha felemlegettek

úgy négyszázötven esztendők múltán,

legyetek résen. Új áfiummal:

kolduló haddal vonul fel a szultán.”

Legyünk résen, és a Hunyadiak példája, öröksége legyen vezércsillagunk!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Felsőházi terem, 2018. október 12.

Negyven évvel ezelőtt lelki és szellemi földrengés hullámai terjedtek az akkor még vasfüggönnyel kettéosztott Európa országaiban, de a többi négy földrészen is. Az epicentrum az Örök Városban, Rómában volt, a Szent Péter téren, amikor Jézus Krisztus földi helytartója, az újonnan megválasztott, ma már szentként tisztelt II. János Pál pápa megjelent az erkélyen, és az ott egybegyűlt százezres tömegen keresztül felszólítást intézett az egész emberiséghez: „Ne féljetek! Nyissátok meg szíveteket, nyissátok meg a határokat Krisztusnak!”

Bő negyedszázados pápaságának gazdag tanítását féltőn őrzi örökségként minden Istenben hívő jóakaratú ember, szerte az egész világon. Ezt a fölmérhetetlen gazdagságot néhány mondatban lehetetlen összefoglalni, ámde lehetséges belőle a legfontosabb összetevőket kiemelni. „Az igazság szabaddá tesz titeket” – szerette idézni az evangéliumot, amelyről bátran vallotta: „A pápának nem az a föladata, hogy megváltoztassa az evangéliumot, hanem hogy változatlanul megőrizze és továbbadja.” Az igazság fényében volt elszánt harcosa az igazi emberi jogoknak, s megkülönböztetve az ocsút a búzától, vetette el a liberalizmus által kitalált, emberi jogoknak álcázott hazugságokat, mint például azt, hogy az embernek jogában áll megteremteni önmagát az emberi és a társadalmi természet törvényei ellenében.

Mindeközben hangoztatta, hogy a teremtett embernek jogai mellett kötelességei is vannak Istennel, önmagával, felebarátaival, a nemzettel, a szülőhazával, a társadalommal, sőt az egész emberiséggel szemben. Ő volt az, aki néven nevezte a magát haladásnak álcázó eszmék együttesét, a halál kultúráját, és védte az emberi életet fogantatása első pillanatától az utolsóig. Mindez nem tetszett a közvéleményt formáló, 68-as európai „elitnek”, és Szent II. János Pál egész pápasága alatt az igazságot gyűlölő média támadásainak, össztüzének volt kitéve, miközben tanítását elhallgatták, félremagyarázták, kiforgatták, eltorzították. Elég csak az Istentől akart család védelmére gondolni, amelyben egy férfi és egy nő felbonthatatlan életszövetségéből új életek születnek, amelyeket a szülők Isten áldásaként fogadnak. Mennyi gúnyolódás kísérte az öt világrészen megtett lelkipásztori látogatásai során a család védelme miatt!

Vagy gondoljunk az Öbölháborúra. A pápa egy híján hatvanszor ítélte el, mert tudta, hogy nem lehet országokat, archaikus társadalmakat szőnyegbombázással átvinni a nyugati demokráciába. Prófétaként előre látta a következő évtizedek során a kereszténység puszta léte ellen bekövetkező támadásokat, s ezek ellenében fogalmazta meg hitét Istenben, emberben, családban, nemzetben, hazában, a kereszténynek megmaradó Európában. Íme, a bővizű forrás, amelyből napjainkban is meríteni kell a devianciák halált hozó sivatagában vándorló keresztény népeknek, ha csak szándékosan nem akarnak szomjan halni.

Szent II. János Pál pápaságának következményei még messze vannak teljes kibontakozásuktól. Az életében bekövetkezett történelmi változások visszájára fordulhatnak a jelenlegi hatalmi központok túlnyomó többségében uralkodó keresztényellenesség következtében, ha a nagy pápa tanításának recepcióját elhanyagolnánk. Emlékezzünk vissza pápaságának utolsó idejére, és 2005 tavaszára. Szenvedéseit nem rejtette el, mert vallotta: ezáltal Jézus Krisztus szenvedéseit kiegészíti. Ezzel végső tanítást adott minden jóakaratú embernek. Valójában az ő fájdalmakkal teli arcában az egész szenvedő emberiség arca lett láthatóvá.

Amikor Szent II. János Pál pápaságának lelki-szellemi következményeit számbavesszük, ne feledkezzünk el e végső, nagy katekéziséről. Porhüvelye békében nyugszik Szent Péter sírja közelében, lelke-szelleme, munkásságának lényege jelen van napjainkban, közöttünk. Drága örökségünkkel az evangélium szellemében jól sáfárkodjunk!

Nagy Szent II. János Pál pápa, könyörögj érettünk!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Veszprém, felújított érseki palota átadása 2018. 10. 04

Excellenciás Érsek Úr! Tisztelt Egybegyűltek!

Ünnepelni gyűltünk össze e szép őszi délutánon. Ünnep számunkra, hogy történelmünk egy piciny szelete megújult, visszanyerte régi fényét, pompáját.

Veszprém az elsőként kialakított egyházmegyék egyikének központja, melynek alapításkori területe majd az egész Dunántúlt lefedte. Veszprém a királynék városa is volt, sőt már Géza fejedelem özvegyéért is ostromolta várát Koppány vezér. A régi, gótikus püspöki palota nagy része a török hódoltság idején elpusztult. Ami 150 év alatt nem pusztult el, azt megsemmisítették a labanc hadak, melyek 1704-ben felgyújtották a várost.

1765-ben fogtak hozzá az új püspöki palota felépítéséhez. Fellner Jakab tervei magukban foglalták a gótikus elődmaradvány romjait, így a palota falaiból a magyar történelem ezer évének atmoszférája árad. A mindenkori veszprémi főpásztor otthona az ország egyik legszebb barokk épülete.

A török hódoltság idején a szinte néptelenné vált országrészben elpusztultak városaink, váraink, templomaink. Kő kövön nem maradt. A XVII. század végétől mindent újra kellett építeni. És az ország hozzá is fogott: templomok épültek, amiknek kezdetben talán csak az első két sorát töltötték meg a hívők, de bíztak a jövőben. Sorra emelkedtek a semmiből a barokk és klasszicizmus jegyeit viselő istenházak, lakóépületek, egész városok.

Ezekkel büszkélkedhetünk ma is, hiszen Trianon fájdalmas döntése megfosztott minket román és gótikus műemlékeink nagy részétől. Barokk emlékeink között számos egyházi tulajdonú építmény van, amelyek fenntartása, javítása már nem várható el pusztán a hívek adományaiból. Annak tudatában, hogy ezek nemzeti műemlékek, az EU-ban a magyar kormány fordítja a legtöbb pénzt felújításukra, megóvásukra.

De térjünk vissza a történelemhez. Miről mesélnek ezek a falak? Látták Koller Ignácot, az építkező püspököt, Ranolder Jánost, a nőoktatás apostolát vagy „az ifjú lelkek ezernyi lakattal elzárt kincses birodalmához” szóló Tóth Tihamért. És látták Mindszenty Józsefet, aki 1944 őszén innét kezdeményezte a dunántúli püspökök memorandumát. Nem is maradt el a hatalom válasza. 1944. november végén a nyilas megbízott a katonaság részére próbált helyet foglalni a püspöki palotában, ami akkora már megtelt menekültekkel. Az egyház akkor is tudta, mi a feladata, és a főpásztor megnyitotta a palotát rászoruló honfitársaink előtt. A nyilas megbízott letartóztatta Mindszentyt, akit tizenhat kispapja kísért a veszprémiek csendes tüntetése mellett a fogdába. A bíboros Emlékirataiban úgy írja, hogy kétszáznegyven évvel ezelőtt elődje, Széchenyi Pál érezhette hasonlóan magát, mikor Heister generális hadai vadállati kegyetlenséggel gyilkolták le a város lakóit, és romboltak le mindent.

Veszprémnek amúgy is kijutott a magyar történelem véres eseményeiből. Koppány ostromát már említettem, de ostromolta a várat a tatár is, a török el is foglalta, kivonulásuk után csak romok maradtak. A fogságból visszatérő Mindszenty pedig a szovjet csapatok pusztításával találkozott.

Aztán jöttek a kommunizmus évei, és a főpásztorok mellett bajszos püspökök garázdálkodtak az épületben, és volt, amikor gazdátlanul maradt a ház, mert Badalik Bertalan megyéspüspököt a forradalom utáni időkben internálták. A rendszerváltás idején a püspöki kar legszókimondóbb püspöke, Szendi József állt az egyházmegye élén. Ő lett Veszprém első érseke.

„Mutasd meg, hogyan ünnepelsz, és megmondom, ki vagy.” E falak is sokféle „ünneplőt” láthattak már: dúló pogányt, vérgőzös labancot és egyházüldöző diktatúrákat. Megéltek kardcsörtetést, ágyúdörgést és bilincseket. Mi nem így ünneplünk. Tiszteljük a múltat, és nyitottan, bizakodva nézünk a jövőbe. Már Klebelsberg Kuno is felismerte, hogy „egy nemzet csak bizonyos mennyiségű negatív embert bír el, és pozitív, aktív, produktív, konstruktív emberekre van szüksége…” Mi itt most amellett teszünk tanúságot, amit egész kormányzásunk is igazol, hogy a nemzet mára megtanulta ezt a majd’ százéves leckét. Márfi Gyula érsek úr személye a garancia arra, hogy a most felújítva átadott palotát valódi magyar és keresztény élet fogja betölteni…

Biztatom Önöket és magunkat is, hogy ne álljunk meg ezen a ponton: a nagy múltú Veszprém városát építsük és csinosítsuk tovább, Isten és a haza nagyobb dicsőségére!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

KOLOZSVÁR, 2018. március 14.

Tisztelt Honfitársaim!

Ma, 2018. március 14-én, 1 nappal az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 170. évfordulója előtt, alig egy hónappal a nemzeti önállóságunk és megmaradásunk szempontjából is sorsdöntő magyarországi országgyűlési választások előtt, nagy meghatottsággal mondom ki ezeket a szavakat:

Tisztelt Honfitársaim!

Meg kell mondjam, hogy nem nagyon szoktam meghatódni – a politikában azért megkeményedik az ember –, de amikor itt Kolozsváron, Mátyás király szülőföldjén, ahol Márton Áron 1944-ben elmondta híres püspöki beszédét az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában, és ahol nemrégiben Tőkés László is letette állampolgári esküjét előttem – ha erre gondolok, és arra a több mint 1 millió honfitársamra, akit kormányzásunk alatt sikerült a nemzet vérkeringésébe visszakapcsolnunk – akkor az ember megrendül. Szent Pál szavai jutnak eszembe: tagjai vagyunk egymásnak!

Tisztelt Honfitársaim!

Ma bármelyik magyar, éljen bárhol a világban, biztos lehet benne, hogy ha üldözik, vagy máshol nem tud boldogulni, van egy hazája, ahová bármikor visszatérhet. A kormány nemcsak szavakkal, de tettekkel is folyamatosan támogatta a Haza további fogyatkozás nélküli megmaradását. 2010-ben 163 millió forintot fordítottak erre a célra, idén pedig már 3,2 milliárd forint – közel húszszorosa – jutott rá. Az elmúlt években a kormány támogatta 26 új templom felépítését, és mintegy 300 felújítását, hozzájárult egyházi óvodák, iskolák, kollégiumok, parókiák, lelkészi és közösségi házak megújulásához, valamint segítette közösségi programok, zarándoklatok, katolikus táborok megvalósulását is. De ehhez szükség van az állampolgárságra, amelynek szerves része a szavazati jog, mert ez biztosítja, hogy Önök is részt tudjanak venni azoknak a döntéseknek a meghozatalában, melyeknek az egész magyar nemzetre, így az Önök életére is fontos kihatása van. „Semmit rólunk nálunk nélkül” – mondja a legnagyobb magyar, és a mi nemzetpolitikánk nem tesz mást, mint megpróbál ennek az alapelvnek következetesen érvényt szerezni. Ez a nemzet közjogi egyesítése, hogy nemzettársaink valóban a honfitársaink lehessenek!

Tisztelt Honfitársaim!

Önök is tudják, hogy ezt nem mindenki gondolja így. Az a helyzet, hogy 2009-ben még a szocialistákkal alkudoztam, mert úgy tűnt, hogy mégiscsak elfogadnak egy állampolgársági törvényt, mivel ők is érezték, hogy Gyurcsánnyal a homlokuk közepére beleégették a nemzetárulás bélyegét, amiből próbáltak volna már szabadulni. A színfalak mögött volt egy tárgyalás, és be is nyújtottam Németh Zsolt képviselő úrral egy állampolgársági javaslatot, de ezt a szocialisták csak akkor fogadták volna el, ha belemegyünk abba, hogy legyen magyarországi magyar állampolgár és külhoni magyar állampolgár. A külhoni magyar állampolgároknak persze csak korlátozott jogaik lettek volna, választójoguk például nem. Mivel ezt a magyarságon belüli megkülönböztetést – részleges jogfosztást – nem tudtam és nem is akartam elfogadni, inkább visszavontam az egész javaslatot azzal, hogy ha nem megy, nem megy, megvárjuk a választást, aztán a választások után majd alkotunk egy olyan törvényt, ami szívünk szerint való. A Kárpát-medencei magyarság és az emigráció magyarsága nem valami kvázi állampolgárságot vár, mert nem kvázi magyar, hanem ugyanolyan magyar állampolgárságot, mint ami nekünk van. Egy magyar nemzet van, egy magyar állampolgársággal. A választást, mint tudják, óriási fölénnyel megnyertük, és megalkottunk egy olyan törvényt, amivel reményeink szerint letörölhetetlen pecsétet tettünk a nemzeti összetartozás ügyére. De, tisztelt honfitársaim, nyilván Önök is tudják, hogy a veszély nem múlt el. A baloldal (legalábbis a többségük) hozzáállása egy jottányit sem változott ebben az ügyben, Gyurcsány Ferenc pedig a második nemzetárulást követi el, amikor az Önök szavazati joga ellen kampányol. Tisztelt Honfitársaim! Ne becsüljük alá a veszélyt, mert Önök is tudják, hogy a bosszúvágy és a hatalmi megszállottság talán a legerősebb hajtóerők az életben. Ezért én úgy gondolom, hogy az Önök számára – és ezáltal számunkra is – ez a magyarországi választás elsődleges tétje: megőrizni vagy feladni nemzetünk sok munka és szenvedés árán megvalósult újraegyesítését.

Tisztelt Honfitársaim!

El kellett mondanom ezeket a tényeket, mert úgy gondolom, hogy mi magyarok álljunk mindig két lábbal a földön. De szűkkeblűség volna az aktuálpolitikára szűkíteni ezt a nagyszerű ünnepet, amelyben a magyar nemzet egyetemes küldetése is benne rejlik. Ahogy a keresztény hagyomány egy szép szövege fogalmaz: „taníts meg minket (Urunk) arra, hogy a földi dolgokról okosan gondolkodjunk, és az égiekhez ragaszkodjunk!” Miben is rejlik ez az egyetemes küldetés? Talán a forradalom és szabadságharc ünnepén nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a magyar nép történelmi küldetése: a szabadság. Egy volt miniszterelnök mondta: nincs még egy nép a környezetünkben, amely annyiszor kelt volna fel reménytelenül a szabadságért, mint a magyar. Amikor az idegen elnyomás rajtunk eluralkodik, akkor gyönyörű szabadságharcokkal ékesítjük történelmünket: ez történt Rákóczi fejedelem idején, ez történt 1848-49-ben és végül, de nem utolsósorban 1956-ban is. És ezek nem akármilyen szabadságharcok, hanem egész Európa sorsára kiható, világraszóló szabadságharcok voltak, amelyeket bár mindig levertek, utána már nem lehetett ugyanúgy folytatni, ahogy előtte tették velünk az elnyomó hatalmak. Ebben a szabadságszeretetben, ebben a páratlan és áldozatot nem kímélő szabadságszeretetben áll nézetem szerint nemzetünk géniusza.

Tisztelt Honfitársaim!

Amikor az Önök nagy püspöke – aki tehát az én püspököm is –, szóval amikor Márton Áron az ő emlékezetes beszédét ugyanebben a városban elmondta, a rettenetes csonkolásból alig ocsúdott nemzet két pogány hatalom között, a barna és a vörös diktatúra szorításában őrlődött. Mi a helyzet ma? Habár az európai egységesítő mozgalmaknak sikerült elérniük azt, hogy ma a kontinens nagy részén már viszonylag békés és demokratikus keretek között élhetünk (ezért is volt olyan kirívó 2006 máig feldolgozatlan tapasztalata), az elnyomó rendszerek szellemi örökösei ma is köztünk élnek. Az egyik oldalon a túlzók, a kirekesztők, az örök hőbörgők, akiknek a vezetője ma ráadásul olyan gyorsan változtatja az elképzeléseit (a hatalom megszerzése érdekében), mint más ember az alsónadrágját. A másik oldalon az örök besúgók, akik abban lelik örömüket, találják meg perverz hivatásukat, ha a saját nemzeti érdekeik ellen ténykedhetnek Brüsszelben, az európai kozmopolitizmus fővárosában. Mondanom se kell, hogy a veszélyes és torz eszményeket kergető spekuláns kapva kap az ilyen embereken és hazai szövetségeseiken, hogy lejárassa velük hagyományos értékeinket, és ellenállás nélkül terjeszthesse a maga rögeszméjét, amit „nyílt társadalomnak” neveznek.

Tisztelt Honfitársaim!

Ez egy agyrém. Ha valaki, akkor Önök pontosan tudják, mit jelent ez az asszimilációs nyomás, mit jelent nap mint nap nap küzdeni olyan alapvető jogokért, mint az anyanyelv ápolása, a saját ünnepeink békés megünneplése, a hagyományok zavartalan továbbadása. Én nem tudom az emberiség nagyobb megszegényesülését elképzelni, mint ha a francia nem lenne francia, a német német, a lengyel lengyel és a magyar magyar. A kozmopolita felfogás nem az ember kiteljesítése, hanem mintegy antropológiai megcsonkítása. Nem véletlen, hogy a keresztény felfogás nemzetben gondolkodik, minden nemzetet értéknek tekint, és azt tanítja, hogy minden nemzetnek joga van a létezéshez, sőt minden nemzetnek éppen az egyetemes emberiség iránti elsődleges kötelessége, hogy a saját értékgazdgságát kibontakoztassa, és az egyetemes emberiség számára elérhetővé tegye. Isten az égi haza mellett földi hazát is adott nekünk. Ezért valamiképpen az égi hazához is hűtlen az, aki a földi hazájának sorskérdései elől elmenekül. Európa északi és nyugati része pedig ehhez úgy viszonyul, mint a torony iránt haladó három székely góbé az anekdotában, akiktől valaki megkérdezi:

– Hová-hová ilyen sietősen?

– Mi bizon Kolozsvárra!

– És tudja-e kend, hogy merre van Kolozsvár? – kérdi az egyiktől.

– Nem én.

– Hát kend?

– Én sem tudom.

– Hát kend?

– Én sem tudom, de tudjuk mi együtt!

Bizony ma Európa nagy része ebbe az irányba halad: nem veszik észre, hogy a tömeges migráció egy olyan probléma, amit csak egyszer lehet elrontani, és utólag már szinte lehetetlen visszacsinálni. Ne tartsanak túlzottan pesszimistának, ha azt mondom, hogy Európa nyugati fele – legalábbis abban a formában, ahogy mi ismertünk – már nagyrészt elveszett. De mi még tartjuk magunkat, és ahogy 1848-49-ben, most is elszántan küzdünk a szabadságunkért, a nemzeti önrendelkezésünkért és a hagyományaink megőrzéséért. És ebben a küzdelemben, bár egyedül kezdtük, magunkra vonva ezzel – ha emlékeznek – csaknem egész Európa haragját, ma már korántsem vagyunk teljesen egyedül. Sőt – ritka fejlemény ez a történelmünkben – olyan erős szövetségesekre támaszkodhatunk, mint az Egyesült Államok, Ausztria, Ausztrália, és legszorosabb szövetségeseink, a V4-országok…

Tisztelt Honfitársaim!

Ez a magyarországi választások másik, rajtunk jócskán túlmutató tétje: sikerül-e megőrizni Európának legalább ezt a részét magyarnak, szlováknak, lengyelnek vagy éppen románnak. A másik lehetőség, hogy tanult német kollégám, az azóta egyébiránt megbukott Martin Schulz lázálmának megfelelően itt is megvalósul a sajátos nemzeti karaktert egészében nélkülöző, leginkább valamiféle bürokratikus és pénzügyi masszára hasonlító Európai Egyesült Államok. Én ezt nem szeretném, és feltételezem, hogy Önök sem, hiszen már évszázadok óta elszántan küzdenek a nemzeti önazonosságuk megőrzéséért egy kulturálisan idegen közegben – amely azonban még mindig 100-szor közelebb áll hozzánk, keresztény magyarokhoz, mint azoké a hatalmas tömegeké, akiket most hozzánk és előbb-utóbb Önökhöz is be akarnak telepíteni.

Tisztelt Honfitársaim!

Az esélyeink ebben a harcban nem rosszak, de folyamatosan résen kell lennünk, mivel az ellenfél nem válogat eszközökben, mindennap ránk uszítja láncos médiakutyáit és Brüsszelbe vagy akár a magyar fővárosba előretolt hadtesteit. Egy olyan politikai erő van Magyarországon, ami ennek a rettenetes nyomásnak következetesen ellen tud állni, és az az Orbán Viktoré. Ha ezt a küzdelmet – az Önök segítségével – sikerül megvívnunk, akkor a költő szavaival mi is elmondhatjuk magunkról: „A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy hiréhez.” Ha pedig a túlerő nyomásával szemben valamiért mégis alulmaradnánk, ahogy az végül (de facto) 1849-ben történt, akkor is megismételhetjük a magyar közmondást: „A szerencse forgandó, a becsület állandó.” Van-e szebb dolog, mint magyarnak lenni?

Köszönöm figyelmüket!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

„Rakpartodon pihenni nem tudó

Emberraj, életzaj; — dicső zene!

Ipar, munka szerszáminak zaja!

Melynél nincsen dicsőbb harmónia.

S nincs többé nyelvviszály; rég elfeledték!

Dolgátul arra senki rá nem ér.

Százféle nyelven szól, s megérti egymást.”

Tisztelt Konferencia!

Köszönöm megtisztelő felkérésüket a Fiume emléknap fővédnöki tisztére. Mondanivalómat Jókai Üdv Fiumének verséből vett részlettel kezdtem, amivel jeles írónk a fiumei városi színházban első alkalommal fellépő magyar színtársulat előadását köszöntötte.

Jókai több szállal kötődött a kikötővároshoz. Fogadott unokája, Jókai Róza a város dómjában, a Szent Vitus templomban tartotta esküvőjét Feszty Árpáddal. Országgyűlési beszédeiben többször dicsérte a lendületes iparosítást, és elismeréssel szólt a város autonómiájáról. Az író tisztában volt a Monarchia, illetve a Magyar Királyság tengeri kapujának rendkívüli gazdasági, kulturális jelentőségével. Köszöntő versében is a több nemzetiség lakta város harmonikus életére utal, amely biztosítéka az ott élők jólétének.

Skultéty Csaba, a Szabad Európa Rádió polihisztor szerkesztője Fiume emlékezete címmel 2009-ben kiállítást rendezett az Országos Széchenyi Könyvtárban, amit további tíz városban, köztük Fiumében is bemutattak. A kiállítás katalógusának bevezetőjében a város akkori horvát polgármestere, Vojko Obersnel egy XIX. század közepén megjelent francia utazó leírásából idéz: „Fiume olyan magyar város, melyben olaszul beszélő horvátok élnek.” Skultéty kicsit ironikusan meg is jegyezte: ha ő írta volna ezt, akkoriban jócskán nacionalistának titulálták volna.

Jókai 1881 szeptemberében látogatott Fiumébe, ahol a város polgármestere Giovanni de Ciotta fogadta az írót, aki az akkori Európa szállóban szállt meg. A látogatás emlékére, a ma már hivatalként működő épület falára 2014-ben az eseményt megörökítő emléktábla került.

Csak mint érdekesség jegyzem meg, a város is szívébe zárta Jókait. Írói munkásságának ötvenedik évfordulóján külön megemlékezéseket tartottak. Igaz, a város lakóinak mindössze 6%-a volt magyar, de a százkötetes életmű díszkiadására tizenheten fizettek elő.

Immár száz éve annak, hogy Fiume nem tartozik hazánkhoz. Huszadik századi története igencsak változatosnak mondható, hiszen az Osztrák-Magyar Monarchia szétesése után további öt ország területéhez tartozott. Először egy rövid életű Fiumei Szabadállam jött létre, ahol még a magyar nyelv is hivatalos volt. 1924-től Olaszország, aztán a Harmadik Birodalom, majd Jugoszlávia, végül Horvátország része lett. 1910-ben még 6.500 magyar lakta a várost, de ez a szám 1925-re már 1.100-ra csökkent. Igaz a város lakói a száz év alatt szinte teljesen kicserélődtek, a magyarság száma néhány száz főre tehető.

De ha sétára indulunk a városban, egyre-másra tűnnek elő a magyar emlékek. A Belváros épületei a Monarchia hangulatát idézik. Mindenekelőtt a Hauszmann Alajos tervei alapján épült kormányzói palota. Ma Tengerészeti és Történelmi Múzeum, aminek falairól a kormányzók arcképei néznek a látogatókra, a megfestett hajókölteményeken pedig ott lobog a magyar zászló.

A kikötőben sikerült megőrizni a régi raktárakat, melyek a Monarchia első vasbeton épületei voltak. Baross Gábornak elévülhetetlen szerepe volt a vasúton túl a kikötő és a hajógyár építésében. Itt készült többek között a Szent István csatahajó, a Monarchia flottájának büszkesége. A vasminiszter emléktáblája megtalálható a Transzadria Székház falán, sőt az ő nevét vette fel az itt működő magyar egyesület is.

Van egy Budapest nevét viselő rakpartszakasz, de mindennél beszédesebb a kikötői vasbakokon a magyar felirat.

Fiume kapcsán okvetlenül beszélnünk kell a magyar-horvát kiegyezésről, annál is inkább mivel idén lesz százötven éve, hogy két éves tárgyalás után végül a két országgyűlés megállapodást kötött az államközösség fönntartására. Az érdemi tárgyalások az 1867-es kiegyezés után kezdődtek, okvetlenül szabályozni kellett a szabadságharc bukása utáni bizonytalan közjogi kapcsolatot. A Magyar Országgyűlés június 25-én fogadta el az egyezményt, az 1868. évi XXX. törvényben, amit az uralkodó november 17-én szentesített.

A törvény a Pragmatica Sanctioból lett levezetve. A magyar koronázás Horvátországra is érvényes. Magyarország és Horvátország egy államközösséget alkot egyfelől más országokkal, másfelől a Monarchia többi részeivel szemben. Az államon belül pedig Horvát-Szlavónország külön territóriummal bíró politikai nemzet lett.

Az egyezség a horvátok részére teljes belügyi autonómiát biztosított. Hivatalos nyelv lett a horvát, az igazságszolgáltatás, a közigazgatás, a vallás és közoktatásügy teljes mértékben a zágrábi kormány hatáskörébe került, az adók 45%-a maradt helyben. A horvát honvédségnél horvát lett a vezényleti nyelv.

Közös ügy maradt az udvartartás költsége, a véderő, az újoncállítás. A zágrábi kormányt a bán vezette, a magyar kormányban külön horvát-dalmát-szlavón tárca nélküli miniszter volt, aki a két ország kapcsolatáért volt felelős. A Szábor, a horvát országgyűlés 42 képviselőt delegált a Magyar Országgyűlésbe.

A XIX. századi nemzeti törekvések, majd a horvát–magyar kiegyezés megítélésében a két ország történészei nincsenek mindenben közös véleményen. Igaz, akkor Európában páratlan belügyi autonómia jött létre – megjegyzem ma is irigylésre méltó – de a horvát nemzeti, önállósági törekvések is felerősödtek. Sérelmezték, hogy Dalmácia továbbra is Ausztria része maradt, Fiume pedig a magyar koronához csatolt testként a magyar kormány fennhatósága alá tartozott, amit a törvényben is szentesítettek. Bár az utóbbi években több szó esik arról, hogy például 1868 után állt növekvő pályára a horvát gazdaság.

Miroslav Krleza, a világhírű horvát író találóan ír a magyar és a horvát nép történelméről: a két nép között a történelem során annyi probléma adódott, hogy arról könyveket lehetne írni. De a magyarokat és a horvátokat oly sok minden köti össze a történelemben, hogy arról egy egész könyvtárnyi irodalom szól!

A XX. század háborúi, vérzivataros évei tragikus veszteségeket okoztak – az akkorra már közjogilag is különvált – mindkét ország népeinek. De a kilencvenes években újra egymásra talált a két nemzet. Antall József és kormánya az elsők között ismerte el Horvátország függetlenségét, önvédő harcában is nagy jelentőségű segítséget nyújtott. A XXI. században pedig az Orbán-kormány határozottan segítette szomszédunk európai uniós csatlakozását.

Fiume ma Horvátország legnagyobb kikötője. A város virágkora, fejlődése a Monarchia idején érte el csúcspontját. Idáig futott a Déli vasút, korszerű kikötő épült, a hajógyár nagy kapacitással működött. A városban óriási építkezések indultak, a historizmus és szecesszió épületeiben mai napig gyönyörködhetünk, ahogy kiemelkednek a későbbi olasz funkcionalista, és a jugoszláv időket idéző szocreál házak tömegéből.

Fiumét szeretni kell, ahogy tette ezt legnagyobb írónk is. Befejezésként visszatérnék verséhez, ahogy Magyarország és a város kapcsolatáról ír:

„…a szerelem Közted és közöttünk,

Miként a kőr, s a tenger végtelen!”

(semjenzsolt.hu)