Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Elhangzott 2020. június 10-én a Karmelita épület könyvtárában.

A Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnökének, Kozma Imre atyának – 80. születésnapja alakalmából – a Magyar Érdemrend középkereszt a csillaggal kitüntetést nyújtotta át Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes szerdán a Karmelita épületben.

Áder János köztársasági elnök – Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes ajánlására, Orbán Viktor miniszterelnök úr előterjesztésére – több mint fél évszázados papi szolgálata, a betegek, az elesettek és a rászorulók testi-lelki egészségének, illetve szociális helyzetének javításáért mindig elhivatott, példaértékű életpályája elismeréseként adományozta a magas elismerést.

Az alábbiakban közöljük a kormányfő helyettesének laudációját.

Főtisztelendő Atya!

Az élet titka, hogy el kell ajándékozni mások szolgálatában – ezt az útravalót tette unokája tarsolyába a nagyapa. Kozma Imre megjegyezte, megértette az útmutatást, és egész életét ehhez igazította – bátorsággal és irgalommal.

Bátorsággal, hiszen bencés diákként és 1963-as papszentelését követően még inkább megbélyegzett állampolgára lett a Magyar Népköztársaságnak. Az utcán követték, megfélemlítésekkel próbálták elbizonytalanítani, illetve a hatalom szívesen meg is szabadult volna tőle: menjen Nyugatra és vissza se jöjjön – mondták neki. Imre atya azonban tudta, itt van dolga, a magyar népért akar élni.

Aztán zugligeti plébánosként egy bátor, szolgálni akaró keresztény közösség élén 1989-ben kinyitotta a szívét és a plébánia kapuját a hazánkba érkezett keletnémetek előtt. A befogadással irgalmat gyakorolt, bizonyította, hogy az egyházat nem lehet a sekrestyébe zárni, mert küldetése a templomon kívülre szól. Történelmi tettet hajtott végre, mely hozzájárult a kommunista diktatúra bukásához és Kelet-Európa fölszabadulásához.

Az általa alapított Magyar Máltai Szeretetszolgálat a romániai forradalom napjaiban már huszonkét teherautónyi segélyt és adományt juttatott át a határon. A délszláv háború idején Jézus Krisztus követeként tárgyalt a szerb hadsereg generálisával és mentett ki 4500 embert Vukovárról. A Máltai Szeretetszolgálat mára hazánk egyik legjelentősebb segélyszervezete, a Karitatív Tanács tagjaként a kormány stratégiai partnere. Munkatársai szűkebb környezetük kovászaként azon a helyen, ahová Isten helyezte őket, az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit gyakorolják. Irgalmasságukkal a szeretetet történetét írják. Nem csupán társai az elesetteknek, hanem értük is élnek. Mert ahogy Imre atya nagyapja tanította: Az élet titka, hogy el kell ajándékozni mások szolgálatában.

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes, a KDNP elnöke beszédet mondott Csurgón a Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából, Szászfalvi László kereszténydemokrata országgyűlés képviselő meghívására a helyi országzászlónál 2020. június 3-án. 

Trianon

Trianonra emlékezni kötelesség és erkölcsi parancs. Száz éve megkondult minden magyar harang, hogy világgá kiáltsa a nemzet fájdalmát és döbbenetét. Fájdalmát: hogy megtörtént; és döbbenetét: hogy megtörténhetett.

Felejteni nem lehet, felejteni nem szabad, felejteni nem tudunk és nem akarunk.

Trianon seb, trianon stigma, trianon küldetés. Trianon örök seb, trianon magyar stigma, trianon ma is küldetés.

Nekünk, mai magyaroknak négy kérdésre kell válaszolnunk: Mi történt? Miért történt? Mi a tanulság? Mit kell tennünk?

Mi történt? A válaszhoz könyvtárnyi monográfia is kevés lenne, ezért akárcsak vázlatos felidézése is szétfeszítené ennek a beszédnek a kereteit. Sokan, sokféleképpen elmondták, elmondják és el fogják mondani vérlázító történetét: történészek, írók, emlékezők. Emlékműveknél, osztálytermekben, magyar családokban.

Most talán elég felidéznünk gróf Apponyi Albert 1920. január 16-án Párizsban elmondott védőbeszédét: „Tétovázás nélkül nyíltan kimondom, hogy a békefeltételek, úgy, amint önök szíveskedtek azokat nekünk átnyújtani, hazánk számára lényeges módosítások nélkül elfogadhatatlannak látszanak. Tisztán látom azokat a veszélyeket és bajokat, amelyek a béke aláírásának megtagadásából származhatnak, mégis, ha Magyarország abba a helyzetbe állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének az elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kéne feltennie magának, legyen-e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg.˝

Trianonban Magyarországról Magyarország nélkül döntöttek, elcsatolták Magyarország területének kétharmadát, népességének felét s minden harmadik magyar idegen – ellenséges – állam fennhatósága alá került. Consummatum est. Száz éve és ma ezért szólnak a harangok.

Miért történt? A marxista történetírás – és nyomdokain a liberális – évtizedeken át sulykolt válasza, hogy Magyarország elvesztette az általa kirobbantott háborút; és hogy az Osztrák-Magyar Monarchia a népek börtöne volt, Magyarország mostohán bánt a nemzetiségeivel és azért kellett szétszedni, hogy a nemzetiségek saját utódállamaikban élhessenek.

Történelmi tény azonban, hogy a háború végén – a román betörést kivéve – Magyarország területén idegen katonák nem voltak, a több mint félmillió magyar katona a Hazától távol esett el. És nem Magyarország volt okozója a háborúnak, Tisza István miniszterelnök ellenezte, és érdekünk sem volt területszerzéssel veszélyeztetni a magyarság etnikai többségét a Magyar Királyságban. A háború első számú oka – nem először és nem utoljára a történelemben – Szabó Dezső kifejezésével élve: a német hatalmi étvágy volt.

És most nézzük a nemzetiségi kérdést, hiszen erre hivatkozva verték szét a Monarchiát és csonkították meg Magyarországot. Az Osztrák-Magyar Monarchiáról megoszlik a birodalom népeinek emlékezete, de az vitathatatlan, hogy ez a történelmileg kialakult közép-európai egység rendkívüli gazdasági, szellemi fejlődést jelentett, és a maga mentalitásbeli közösségével sokkal természetesebb, szervesebb volt, mint például ma az Európai Unió. Magyarország pedig semmivel sem bánt rosszabbul a nemzetiségeivel, mint más államok tették saját kisebbségeikkel. Hozzátehetjük, hogy összehasonlíthatatlanul jobban bánt velük, mint az utódállamok az impériumuk alá került magyarsággal… Ezek az utódállamok semmivel sem lettek etnikailag egységesebbek, mint volt az az ezeréves Magyar Királyság, amit a nemzetiségek önállóságára hivatkozva szétdaraboltak! Nagy-Romániában a románság aránya hatvanhárom százalékot tett ki. Csehszlovákiában a csehek a morvákkal együtt sem érték el az ötven százalékot, a Felvidéken a szlovákok részaránya mindössze negyvennyolc százalék volt. Jugoszláviában a szerbek aránya nem érte el a negyven százalékot, a Vajdaságban pedig a magyarság relatív többségben volt. Sokat mondó ezeket a tényeket összevetni azzal, hogy a Magyar Királyságban a magyarság ötvennégy százalékos többségben volt, a magyarul beszélők aránya pedig hatvannégy százalékot tett ki.

Csurgó, 2020. június 3.
Résztvevők a nemzeti összetartozás napja, egyben a trianoni békeszerződés aláírásának századik évfordulója alkalmából a Somogy megyei Csurgón, a Petőfi téren tartott megemlékezésen 2020. június 3-án.
MTI/Varga György

De van két ok, aminek a tudása nélkül semmi sem érthető és semmilyen tanulság nem vonható le, és amit a marxista-liberális történetírás és politika minden eszközzel próbál elhallgatni, elhallgattatni: ez a Monarchia és Magyarország elleni szabadkőműves összeesküvés és a Tisza István után vezető szerephez jutók részint alkalmatlan, részint hazaáruló volta. Ez a szabadkőműves hátterű propaganda hihetetlen intenzitással feketítette be Magyarországot, rágalmazott, hamisított, lázította a nemzetiségeket és készítette elő a Monarchia és Magyarország lerombolását. Tragikus, hogy sem a bécsi, sem a budapesti vezetés nem ismerte fel a veszély nagyságát, a készülő tervet a birodalom megsemmisítésére.

Az alkalmatlanság tekintetében pedig a legpontosabban Sigmund Freud fogalmazott: „Sohasem voltam az anciem régime feltétlen híve, de kérdés számomra, hogy a politikai bölcsesség jelének tekinthető-e, hogy a sok gróf közül a legokosabbikat [Tisza Istvánt] meggyilkolják, a legbutábbikat [Károlyi Mihályt] pedig megteszik miniszterelnöknek.˝ A magyar hadsereget jelentős részben Budapestről züllesztették szét. Ennek legpenetránsabb példája Linder Béla, a Károlyi-kormány hadügyminisztere, aki a Haza legválságosabb pillanatában kijelentette: „Soha többé nem akarok katonát látni!˝ A területi veszteségek elkerülhetetlenek voltak, de semmiképpen sem ilyen méretű, színmagyar országrészek elvesztése. De a Tisza-ellenes szisztematikus propaganda megtette a hatását, amire fizikai meggyilkolása tette fel a pontot. A nemzet vezető nélkül maradt. Történelmi tragédiánk, hagy nekünk nem volt Kemál pasánk.

Mi a tanulság? A magyar nemzet tudati züllesztéséhez és a magyar állam szétveréséhez egy ív vezetett: a szabadkőműves Jászi Oszkártól, az alkalmatlan Károlyi Mihályon át, az internacionalista Kun Béla kommünjének terrorjáig. Az örök tanulság: külső ellenségeink nem tudnak tönkretenni minket, ha belső ellenségeinket féken tartjuk!

Mit kell tennünk? A válasz előtt szembe kell néznünk azzal, hogy az ezer év jogán „mindent vissza˝: ma irrealitás; az EU-tól várni megoldást: naivitás; a megváltozott etnikai arányokra hivatkozott belenyugvás: árulás.

Mivel nincs a kezünk ügyében kész válasz, az örök magyarság perspektívájából nézzük meg: miért akarunk megmaradni magyarnak? Azért, mert annak a csodának, amit magyarságnak nevezünk, ennek a zseniális nyelvnek, ennek a heroikus történelemnek, ennek az egyedülálló kultúrának: mi vagyunk az örökösei. Annak az értékgazdagságnak, amit csak mi őrizhetünk meg magunknak, és adhatunk az egyetemes emberiségnek! És hogy tudunk megmaradni magyarnak? Ha a teljes magyarság megmarad. Mert ha eltűnne az erdélyi vagy a felvidéki magyarság, akkor az egyetemes magyarság csonkulna meg. Trianon országcsonkítása következtében a magyar nemzet és Magyarország határai nem esnek egybe. Mi a küldetésünk? Mit kell tennünk? Ország- és nemzetépítéssel meg kell haladnunk trianont!

Apponyi Albert azt mondta akkor triumfáló ellenségeinknek: „Önök most megásták Magyarország sírját, de Magyarország ott lesz a temetésén mindazon országoknak, amelyek most itt megásták Magyarország sírját˝. Prófétai szavak. A történelem már eltemette Csehszlovákiát és eltemette Jugoszláviát. De mi megvagyunk!

Van okuk az akkori triumfálóknak ma triumfálni? Csehszlovákiából a szlovákok kétszer léptek ki: Tiso és Meciar idején. Jugoszláviából a horvátok kétszer váltak ki: az usztasákkal és a mi korunkban egy véres polgárháborúban. Szerbia szinte mindent elveszített, Koszovót és Montenegrót is. Románia tekintetében pedig Moldáviának – részben Erdély példáján okulva – esze ágában sincs csatlakozni Romániához. 1990-ben mi voltunk a leggyengébb állam a Kárpát-medencében. Most szemünk előtt fordulnak az erőviszonyok.

Erős Magyarországot építünk erős nemzettudattal. Annak tudatában, hogy a Magyar Állam nem pusztán egy adott terület lakosainak közigazgatási szolgáltatója, hanem a magyar nemzet politikai önkifejeződése. Végső értelme és célja a magyar nemzet megmaradása és fejlődése. Ennek alapján alkottuk meg az Alaptörvényt, ami kimondja, hogy Magyarország felelősséget visel a határon túli, külhoni magyarságért. A Kárpát-medencében korábban elképzelhetetlen nagyságrendben biztosítjuk az identitáserősítést és gazdaságfejlesztést. Száz évig hátrány volt magyarnak lenni, most legyen előny! És megcselekedtük a legfontosabbat: minden magyar teljesjogú magyar állampolgár lehet! A magyar nemzet mindig kultúrnemzet volt, de politikai nemzet is, a magyar közjog által, aminek legszebb megtestesülése a Szent Korona. Most a honosítás által megcselekedtük a nemzet közjogi egyesítését. Ez ma a válaszunk trianonra.

Trianonra emlékezni: gyász. Trianonra emlékezni: összetartozásunk hitvallása. Trianonra emlékezni: az azért is megmaradás büszkesége. Trianonra emlékezni: trianon meghaladásának küldetése.

Mint száz éve, most is megkondulnak a harangok. De sok mindent jelenthet a harangzúgás: van lélekharang, van félrevert harang és van a déli harangszó. Gyász, riadó, remény. Nemzeti gyász, mozgósító riadó, küldetéses remény!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Napirend előtti felszólalás az Országgyűlésben, 2020. május 25.

Tisztelt Ház! A nemzetpolitika legfontosabb tette és a magyar közigazgatás talán legnagyobb vállalkozása: a honosítás. Ezekben a napokban ennek különös aktualitást ad egyfelől a trianoni nemzet-szétszakíttatás századik évfordulója, másfelől a kedvezményes honosítás tizedik évfordulója.  2010. május 26-án fogadta el az Országgyűlés 98 százalékos többséggel az állampolgársági törvény módosítását, ami a határon túli magyarság számára megteremtette az egyszerűsített honosítás lehetőségét.

A számok tekintetében: a Kárpát-medencében az egyszerűsített honosításnak köszönhetően 940 ezren tettek állampolgársági esküt, míg jellemzően a diaszpórában az állampolgárság megállapítás lehetőségével élve, illetve hagyományos módon, mintegy 160 ezren kapták meg a magyar állampolgárságot. Összesen tehát 1 100 ezren váltak nemzettársainkból honfitársainkká!

A honosítás kezdetén külhoni magyarok sokasága jött át a határon, hogy magyarországi önkormányzatoknál adja be honosítási kérelmét; majd erdélyi, délvidéki, kárpátaljai konzulátusaink váltak a honosítás központjaivá; ma pedig a legtávolabbi külhoni kis falvakba is kimegyünk konzuli napokat tartani. A honosítás lehetősége természetesen mindig nyitva áll, de kimondhatjuk: aki magyar állampolgár akart lenni, az magyar állampolgár lett. Fontos tudni azt is, hogy Magyarország állampolgársági információt nem ad ki, így azok a honosítottak is biztonságban vannak, akik esetében az adott utódállam elvileg tiltja a kettős állampolgárságot.

Tanulságos felidézni azt is, hogy honnan indultunk: a kifejezett közigazgatási és politikai magyarellenességtől. A közigazgatásban a restriktív bürokrácia okozott keserűséget és csalódást a külhoni magyaroknak. Jellemző, hogy például a csángókat nem ismerték el magyarnak, ezért is kellett a mi törvényünkbe külön betennünk a „csángó-klauzulát˝. Politikai vonatkozásban pedig, ama 2004. december 5-e, ami maga volt a nemzetárulás, amikor Gyurcsány Ferenc és szocialista kormánya nem átallott a határon túli magyarok ellen kampányolni, kirekesztve őket a közjogi nemzetből, lelki trianont okozva. Hála Istennek, mostanra mindez már a nemzeti emlékezet szégyenpadjára került.

De azt sem rejthetem véka alá, hogy meg kellett küzdenünk némely kevésbé baráti utódállam ezerféle támadásával, ellenséges titkosszolgálatok dezinfomációs aknamunkájával, amiben sajnos néhány itteni újságíró és orgánum is dicstelen szerepet játszott…

A nehézségek tanulságosak, az eredmények maradandók. Ma már a lehető legegyszerűbb és leggyorsabb a hazai anyakönyvezés, az útlevél és elektronikus személyazonosító igazolvány kiadása, és külhoni magyarjaink előtt is megnyílt – a magyarországival azonos módon – számos lehetőség az anyasági támogatástól a babakötvényig. A honosítottak gyermekei magyar állampolgárnak születnek, és ezzel is a Kárpát-medencébe mintegy visszatér a Magyar Államhoz való közjogi kötelék. És ami a nemzet közjogi egyesítésének sarokköve: a szavazati jog. Így az Országgyűlés immár valóban Nemzetgyűlés!

Tisztelt Nemzetgyűlés! Persze fontosak a számok, fontos a statisztika. De ami igazán fontos, hogy a számok mögött hús-vér emberek vannak, családok története, oly sokszor kálváriája, akiket egy évszázadon át ”bozgoroztak˝, hazátlannak neveztek, de a kedvezményes honosítás lehetőségével egyfajta igazságot szolgáltattunk véreinknek.

Nemzetpolitikánk egységes, koherens és mostanra cizellált ívet alkot, aminek integráns, kitüntetett része a honosítás. Ennek az ívnek a tekintetében szólnunk kell arról, hogy az identitás őrzés és erősítés jegyében több mint megtízszereztük a külhoni magyarok költségvetési támogatását, az erdélyi Sapientia egyetemtől, a határokon túl a Kárpát-medencében épített és újjáépített ezer magyar óvodán át, a diaszpórába küldött több száz Kőrösi Csoma Sándor-os ösztöndíjasig. És paradigmatikus jelentőségű a határon túlra menő hatalmas összegű gazdaságfejlesztési expanziónk. Száz évig hátrány volt, ha valaki magyar, legfőbb ideje, hogy végre előny legyen! Ez így együtt az asszimiláció megállításának, sőt megfordításának az esélye, a trianonra ma adható reális válasz.

Erre a munkára büszke lehet az Országgyűlés, a magyar közigazgatás, a külhoni magyar szervezetek, az egyházak, önkormányzatok. Az életben, így a közéletben is, oly sok minden mulandó, de a honosítás műve, maga a történelem!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Duna-díj átadás

2019. december 12.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Vendégek!

Az alapítók szándéka szerint a Duna-díjat azok kaphatják, akik sokat tettek a nemzet megmaradásáért és a magyarság összetartozásáért. Az idei díjazott esetében ez különösen igaz.

Kiss-Rigó László életrajzát olvasva két szent példáját emelhetjük ki, akikkel egy „átlagos” keresztény magyarhoz képest szorosabb, személyesebb kapcsolatba került, és akik nagy hatással voltak rá. Kohómérnök édesapja munkája révén diákévei egy részét Indiában töltötte, Calcuttában járt katolikus iskolába. E város nevét hallva a múlt század egyik legnagyobb szentje, az apró és törékeny, mégis hatalmas hatású Teréz anya jut az eszünkbe. Püspök úr iskolája önkéntes diákcsoportjának tagjaként heti rendszerességgel segített Teréz anyának, s megtanulta tőle, hogy a segítségnyújtást a saját környezetünkben kell kezdeni. „A szeretet otthon kezdődik” – mondogatta Teréz anya.

Hosszú évekkel később, eleget téve az isteni hívásnak, papi pályára lépett, s teológusként tudta, hogy a Gondviselés nemcsak égi hazát készít számunkra, hanem földi hazát is ajándékoz nekünk. Az égi hazáról van sejtésünk, hiszen elmondjuk a Credóban: „várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet”. Az égi haza olyan ajándék, amit nem csak várnunk, hanem üdvösségünket munkálni kell. És tenni kell a földi hazáért, mert „a szeretet otthon kezdődik”.

Kiss-Rigó László élete imádság és tett. Ő alapította a rendszerváltoztatás után az első katolikus iskolát Esztergomban, melyet Mindszenty József hercegprímásról nevezett el. Egyházmegyéjében tíz év alatt nyolc templomot épített Lökösházán, Bakson, Újszentivánon, Nagylakon, Békéssámsonon, Hódmezővásárhelyen, Tarhoson és Derekegyházán. Iskolákat, óvodákat alapított, a Szeged-Csanádi Egyházmegye 84 helyen lát el köznevelési feladatot óvodás kortól a szakoktatáson keresztül az érettségiig. És akkor még nem beszéltünk a gyermek- és ifjúságvédelemről, a felsőoktatásról, a szociális és kulturális intézményekről, a hiteles tájékoztatást szolgáló médiumok alapításáról. És a sportról.

A sportról, ami képes magában foglalni mindazt, amiről eddig beszéltem. „Az igazi játék szavak nélkül is transzcendens élményt nyújt ugyanúgy, mint a művészet, a szépség, a tiszta természet és a valódi szeretet megtapasztalása” – nyilatkozta Kiss-Rigó püspök úr. A sportban megvan a pedagógiai, az egészségügyi és a pasztorációs szempont. Ha mindezt képesek vagyunk belátni, rögtön megértjük, miért hozta létre Kiss-Rigó László püspök a Grosics Akadémiát és a Szent Gellért Fórumot, ami nem csupán egy sportlétesítmény, hanem – amint a neve is mondja – keresztény közösség.

Említettem, hogy két szent volt nagy hatással mai kitüntetettünkre, eddig azonban csak egyet említettem. Itt az ideje, hogy eláruljam, ki a másik. Karol Wojtylára gondolok, aki fiatal korától kezdve sportolt: túrázott, biciklizett, evezett, úszott és még pápaként is síelt az olasz hegyekben. Mint a kisfiúk oly gyakran, ő is a focival kezdte. Tagja volt szülővárosa, Wadowice csapatának, rendszeresen és örömmel rúgta a labdát. És persze bajba is került, mert egy alkalommal berúgta a templom ablakát…

Azt nem tudom, hogy a szent pápához hasonlóan leigazolt, kapus poszton játszó Kiss-Rigó Lászlóval történt-e hasonló eset, de azt tudom, hogy mindketten úgy gondolják: a sportnak az embert kell szolgálnia. Az olyan sport pedig, mint a futball, terápia lehet korunkban az érzelmileg és társas kapcsolataiban deficitet szenvedő ember számára.

Egy interjúban Püspök Úr úgy jellemezte sportolói önmagát, hogy ő a legjobb kapus a püspökök között. Ez minden bizonnyal így van. És még hozzátette, hogy ennek a fordítottja is igaz: ő a legjobb püspök a kapusok között.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Kiss-Rigó László püspök úr egyházmegyéje a legősibb magyar püspökségek közé tartozik, Szent István király alapította az 1030-as években. Hosszú évszázadok viszontagságait túlélte, sorsa a trianoni békediktátum következtében pecsételődött meg: az újonnan meghúzott határok három részre szakították. Nagy része Romániához került és beolvadt a Temesvári Egyházmegyébe. Kisebbik részét, mintegy 60 plébániát Jugoszláviához csatolták, ebből Nagybecskerek központtal önálló egyházmegye lett. Az egykori Csanádi Egyházmegyének mind területében, mind papjainak és híveinek számában csak a töredéke maradt az Anyaországban. A nemzet összetartozásának megélése itt a mindennapok része, a hívek együtt tesznek tanúságot közös örökségükről, mert tudják, hogy az identitásunk megerősítése jelenti a megmaradást.

Virtus, dilectio, sobrietas – ez Kiss Rigó püspök úr jelmondata. Erő – a sportban, szeretet – a főpapi szolgálatban, józanság – az építkezésben.

Kedves Püspök Úr! Isten éltessen sokáig!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Bolyai János Szakkollégium ünnepélyes felavatása, Temesvár, 2019. október. 02.

Tisztelt Ünneplő Közösség, Hölgyeim és Uraim!

Örömmel fogadtam szíves meghívásukat, hogy részt vegyek a Bolyai János Szakkollégium ünnepélyes felavatásán. Egy iskola, egy kollégium felépítése, átadása mindig a jövőről szól.

Goethe mondta, hogy a gyermekeknek két dolgot kell adnunk: gyökereket és szárnyakat. Szárnyakat adni a jövőhöz, hogy kibontakozhassanak, gyökereket pedig a múlthoz, hogy tudják, honnan jöttek, hogy így azt is felismerhessék, hogy hová tartsanak.

De itt másról is szó van. Nem egy hagyományos kollégium átadásán vagyunk, hanem egy szórványkollégium avatásán.
Szórványkollégium. Lefordíthatjuk ezt a szót különböző világnyelvekre, de abban már nem vagyok biztos, hogy érti-e a világ, mit is takar ez a fogalom. Mert a nemzetpolitika, mint kifejezés is ismeretlen Nyugaton. Hiszen a politika ab ovo nemzeti, a dán, a portugál vagy a holland kormány politikája a saját országában. De nálunk kissé más a helyzet, a történelem viharai miatt a nemzet, a magyar nemzet tagjainak egy harmada más államok fennhatósága alá került. De ettől még a magyar nemzet része maradt.

Tisztelt Ünneplő Közösség, Hölgyeim és Uraim!

A mai ünnep, a Bolyai János Kollégium átadása múlt és jövő találkozása, szerencsés szimbiózisa. A jövőnek épült, a jövőnek szól, éppen ezért megérdemli, hogy visszatekintsünk egy kicsit a múltra.

Ha a régmúltat nézzük, igazán büszkélkedhetünk, hiszen Temesvár a magyar sors, a magyar história egyik fellegvára. Már Károly Róbert idejében nevezetes város volt, aztán Hunyadi János várat épített a XV. század első évtizedében. Kinizsi Pál, mint temesi bán várkapitányként lakott itt, a hagyomány szerint Dózsa György pedig 1514-ben e városban ült a tüzes trónon.

A vár stratégiai jelentőségét jelzi, hogy a törökök már 1522-ben elfoglalták, és csak nagyon sokára, 1716-ban foglalta vissza tőlük Eugen herceg. Az 1848-49-es szabadságharc utolsó hónapjaiban nagyon kemény harcok folytak itt.

De más okok miatt is gazdag e város történelme. Itt született Klapka György, Kiss Ernő aradi vértanú tábornok, Kós Károly építész és író, Kerényi Károly klasszika-filológus, sőt bánsági sváb szülők gyermekeként Johnny Weissmüller is, 1924 és 1928, Párizs és Amszterdam ötszörös olimpiai bajnok úszója, mellesleg egykor világhírű színész, Tarzan alakítója. Itt élt Bolyai János, a kollégium névadója, és Tőkés Lászlónak vitathatatlan szerepe volt itt a romániai forradalomban. Igazán impozáns ez a névsor.

Tisztelt Ünneplő Közösség, Hölgyeim és Uraim!

Idéztük a múltat, Temesvár gazdag múltját, de a kollégium kapcsán a közelmúltról is szólni kell, mert a mai ünnep, a mai avatás egyben elégtétel is. Elégtétel és válasz.

Száz éve szakították el Temesvárt az anyaországtól, hetven éve a kommunista diktatúra vette el az egyház intézményeit.

Az első világháború után bármennyire fájdalmas és nehéz is volt az egyházi iskolák élete, a magyar nyelven történő oktatást még engedélyezték. Temesvár mindig iskolaváros is volt, 1790 óta tanítottak itt a kegyes tanítórendi atyák. A Temesvári Piarista Gimnáziumban az oktatási nyelv a számos rendeletnek és előírásnak megfelelően előbb a latin, majd II. József alatt császári rendelkezés alapján a német, 1844-től pedig a magyar volt.

Az iskola olyan sikeres volt, hogy helyszűke miatt 1909-ben már egy új, nagyobb épületben kezdődött meg a tanév. A piarista atyáknak köszönhetően a Piarista Főgimnázium nemcsak a város, de az ország iskoláinak élvonalába is került. Csak érdekességként említem, hogy itt diákoskodott többek között Herczeg Ferenc író, Illy Ferenc kávéipari üzletember, a róla elnevezett világhírű kávé feltalálója és Kurtág György zeneszerző.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Addig sem volt könnyű az egyházi iskolák élete, de a kommunista hatalomátvételkor helyzetük csak rosszabbodott. A háborút követően a román kormány megszüntette a felekezeti iskolákat. 1948 augusztusában érvénybe lépett az új tanügyi rendszer, a piarista iskola és a rend anyagi alapját is megvonták, ingó és ingatlan vagyonát az állam minden ellenszolgáltatás nélkül elvette. Ismerős történet, a szocialista világban mindenütt hasonlóan történt. Az egyházat meg akarták semmisíteni, ezért vették el évszázadokon át megteremtett értékeit, javait, mindenét.

A sok viszontagságot az egyház valahogyan túlélte. Aztán eljöttek az új idők, a rendszerváltozás elhozta a kommunista uralom bukását, és ha lassan is, ha nehezen is, de elkezdődhetett újra az építkezés.

És most itt állunk Temesváron, a Bánság történelmi fővárosában, és új kollégiumot avatunk, a Bolyai János Szórványkollégiumot.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

A magyar kormány óvodákat épít és újít fel a Kárpát-medencében, hogy a legkisebbek is anyanyelvükön játszhassanak, hogy a fiatalok anyanyelvükön tanulhassanak. Itt pedig, mivel már felnőttekről, a felsőoktatásban tanulókról van szó, létesült ez a kollégium, hogy ne csupán egy sziget, hanem egy közösségi tér, egy magyar közösségi tér is rendelkezésre álljon a diákoknak.

A kollégium létrejöttéhez nagyon kellett, hogy a Temesvári Római Katolikus Püspökség egy, a román állam által visszaszolgáltatott ingatlant biztosítson a cél megvalósításához. De az is, hogy az RMDSZ elnökének budapesti látogatásán a magyar miniszterelnök anyagi támogatásáról biztosítsa a megvalósítást: 150 millió forinttal segítette a magyar kormány, hogy ez az álom, ez a projekt megvalósulhasson. És bár voltak nehézségek, telekkönyvi adminisztrációs problémák, majd a különböző építési engedélyek lassú és bürokratikus kezelése miatt jelentős csúszások az eredeti tervekhez képest, de ez ma már, amikor az elkészült kollégium előtt állunk, nem fontos.

Inkább örüljünk annak, hogy végre megvalósult. A bánsági szórványból 100-150 magyar diák tanul a temesvári egyetemeken. A magyar tannyelvű Bartók Béla Gimnázium szomszédságában álló új kollégium csaknem ötven diáknak ad szállást és kínál különböző, magyar nyelvű kurzusokat.

Tisztelt Ünneplő Közösség, Hölgyeim és Uraim!

Ez a mai alkalom egy kis közösség nagy ünnepe. Mert megint megvalósult valami nagyszerű, most épp a Bolyai János Kollégium átadása.

Őszintén kívánom, hogy a kollégium lakói, a magyar diákok boldog és hasznos diákéveket töltsenek itt, gyarapodjanak tudásban és szellemiekben, és azt se felejtsék el, hogy ez az épület egyben egy kis haza, egy kis Magyarország is.

Temesvár mindig iskolaváros volt, hát akkor köszöntsük az új kollégiumot az ősi diákköszöntéssel: Vivat, academia, vivant professores!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Pócspetri történelmi emlékhely–sztélé avatás

2019. szeptember 17.

Excellenciás Püspök Úr, Főtisztelendő Plébános Úr, Polgármester Úr, Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az ünnep genezise mindig emlékezés.

A mai ünnepen azért jöttünk ide, hogy felavassuk azt a sztélét, amely jelzi, hogy az egykori Irinyi-kúria épülete, Pócspetri községháza, magyar történelmi emlékhely lett. A Nemzeti Örökség Intézete, valamint a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság felterjesztésére a magyar kormány jól döntött, hogy ez a kis szabolcsi falu magyar történelmi emlékhely legyen. Örömet és büszkeséget szerezve az ittenieknek és az innen elvándoroltaknak. De nekünk, katolikusoknak különösen is fontos. Hiszen az ezt kiváltó, hetvenegy évvel ezelőtti esemény az egész magyar katolikus egyházat súlyosan érintette.

A történelem nem csupán tudomány, ahol régészek, levéltárosok és történészek különböző kutatómunkákat végeznek. A történelem maga az élet, az emberi lét – secula seculorum – hömpölygő folyama, s minden, ami volt, ami megtörtént, valóság volt, az egykori jelen valósága.

Tegyük fel a kérdést: mit tett ez a kis szabolcsi falu, hogy kiérdemelte a történelmi emlékhely megtisztelő rangot? Tett érte valami világrengetőt? Mielőtt gyorsan és elhamarkodottan válaszolnánk, forduljunk a csodálatos és egyedi magyar nyelvhez, a magyar nyelvtanhoz. Már kisiskolás korunkban megtanultuk, hogy az ige cselekvést, történést és létezést fejez ki. És akkor, az iskolában azt hittük, hogy ez csak a grammatika szabálya. De valójában ez az élet minden részére kiterjedő igazság. Cselekszünk-e, vagy megtörténnek velünk a dolgok.

Mit tett tehát Pócspetri? A falu apraja-nagyja oda mert menni a községháza elé, hogy tiltakozzon az iskola államosítsa ellen. Az összes többi már történés és következmény.

A kivezényelt rendőrök egyikének elsült a fegyvere. Idézzük a korabeli sajtót: „Pócspetri községháza előtt a fekete reakció uszítására meggyilkolták Takács Gábor rendőr alhadnagyot. Az uszító pap, aki a véres eseményt előkészítette, megszökött, a szalmakazalban találtak rá. A gyilkos bűntársai még a távbeszélő drótot is elvágták. A demokrácia ökle lesújt a nép ellenségeire, akik még gyilkosságtól sem rettennek vissza, a fekete reakció sötét céljainak szolgálatában” – harsogta a Filmhíradó a következő napokban.

Kevéssé ismert Márai Sándor ide vonatkozó naplóbejegyzése: „A katolikus egyháztól most nyilatkozatot kívánnak, melyben helyesli a köztársaság intézményét, a földreformot, a gyáripar és az egyházi iskolák államosítását… Ugyanilyen joggal követelhettek volna lelkes hűségnyilatkozatot a földbirtokosoktól a pillanatban, amikor elvették földjüket, a gyártulajdonosoktól, amikor kisétáltatták őket gyáraikból. Az egyháztól sem lehet kívánni, hogy lelkes hűségnyilatkozattal ünnepelje a rezsimet a pillanatban, amikor nem adnak neki sajtót, elveszik a birtokait és megfosztják iskoláitól. Az egyház legfeljebb elviselheti mindezt.

De mi történt valójában? Takács Gábor rendőr, hogy a tömeget visszatartsa, riasztólövést adott le a levegőbe – áll az állambiztonság egyik első jelentésében. „A tömeg izgalma és ordítása ekkorra tetőfokára hágott. Ez a tömegizgalom a felzaklatott Királyfalvi Miklósra, a jegyzőre is rátapadt, aki észrevette, hogy Takács Gábor fegyverét csőre tölti, és azt a tömeg felé védekezőleg lövésre készen tartja. Nekiugrott nevezett rendőrnek, és mivel azt mások is szorongatták, annak kezéből hatalmas rántással kitépte a fegyvert”, majd – a hivatalossá tett verzió szerint – 70 centiméterről szíven lőtte a rendőrt. Hogy hogyan halt meg pontosan a kivezényelt Takács alhadnagy, azóta is vitatott. Eleinte még dulakodásról szóltak, az ítéletben azonban már szándékos emberölésről.

A rendszerváltoztatás utáni kutatásokból azonban az derül ki, hogy a legnagyobb valószínűséggel a rendőr véletlenül saját magát lőtte le, tehát baleset történt.

Van még egy másik forrásunk is, és van még egy szereplője az eseményeknek. Asztalos János kanonok, pápai káplán 1945-ben lett Pócspetri plébánosa. 1948-ban a kommunista hatalom vallásüldözésének egyik eleme volt az egyházi iskolák államosítása, és már akkor elkezdték üldözni az államosítás ellen tiltakozó Mindszenty József hercegprímást. Pócspetriben Asztalos János plébános kezdeményezésére június 3-án nagygyűlésen tiltakoztak a hívők az iskola államosítása ellen.

A kivezényelt két rendőr egyikének kezében elsült a kibiztosított fegyver, és a golyó a saját testébe fúródott. Alig nyolc nappal a véres események után koncepciós perben a budapesti statáriális bíróság Asztalos János atyát mint felbujtót, és Királyfalvi Miklóst, a falu jegyzőjét halálra ítélte. Az utóbbin a halálos ítéletet végre is hajtották, míg a plébános ítéletét életfogytiglani börtönre változtatták. Nyolc évet ült börtönben, a legkegyetlenebb kínzásoknak vetették alá, és egyszerre szabadult Mindszenty Józseffel.

Királyfalvi Miklós a végtisztességet csak 2017-ben kapta meg. Isten áldja ezt a derék jegyzőt, az idő, ha lassan is, de igazságot szolgáltat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Íme hát a válasz a kérdésünkre. Pócspetri nagyon is rászolgált a történelmi emlékhely kitüntető címre. Nemcsak a cselekvéssel, hanem a mártíromság sorsával is. Az esemény után ugyanis hónapokig üldözték a falu lakosságát, gumibotos kihallgatásokkal. Véres és kegyetlen bosszú állt a koncepciós eljárások hátterében. Pócspetri népe pedig belerokkant a megfélemlítésekbe, évtizedekig kiközösített falu volt.

Tisztelt Emlékező Közösség!

Méltó tehát, hogy mindannyian elismerjük a mártíromságot, az igazságtalanul elszenvedett meghurcoltatást. Pócspetri lakossága méltó az elismerésre. Az egykori szenvedők nagy része már nem él. Nekik a megaláztatás jutott, de ma is élő rokonaik könnyezve érezhetnek most némi igazságtételt.

Mert ez az elismerés, a történelmi emlékhely cím nem más, mint igazságtétel. Kései, utólagos köszönet.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Kunpeszér, 2019. április 9. 

„Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok”. Nem hiszem, hogy a jelenlévők között lenne olyan ember, aki még nem hallotta ezt a közmondást. Herman Ottó, a több mint száz éve élt polihisztor, madárvilágunk egyik legkiválóbb ismerője több mint száz olyan magyar közmondást gyűjtött össze, mely a magyar nép madárismeretéről és madárszeretetéről tesz tanúbizonyságot. De nem elég szeretni a madarakat, tenni is kell értük. Hiszen ma már verébből, túzokból is jóval kevesebb van, mint Herman Ottó korában. A körülöttünk élő apró madaraknál, mint amilyen a veréb is, egy-egy odú kihelyezése, a téli madáretetés sokat segíthet, de a magyar puszták legfenségesebb madarát, a túzokot csak nagyon összehangolt védelmi munka mentheti meg.

Aki csak egy kicsit is követi a közéletet, az jól tudja, milyen sokszor és sokat vitatkozunk azon, hogy mely kérdések azok, melyeket egyértelműen nemzeti hatáskörben, és melyek azok, amelyeket más szinten, pl. uniós hatáskörben kell megvitatnunk, eldöntenünk. Abban azonban mindannyian egyetértünk, hogy természeti értékeink megőrzése, s különösen vonuló madaraink védelme elképzelhetetlen nemzetközi összefogás nélkül, legyen szó akár egy olyan rendszeresen vonuló madarunkról, mint a gólya, vagy a túzok, melyet viszont csak a keményebb telek kényszerítenek országhatáron túlnyúló helyváltoztatásra. Éppen egy hete, április 2-án ünnepelhettük, hogy a madárvédelmi irányelv 40 éves lett, sőt ebben az évben ezt a szép „középkort” a vándorló állatfajok védelméről szóló Bonn-i, illetve az európai állat- és növényvilág megőrzéséről és élőhelyeik védelméről szóló Bern-i egyezmény is betölti. Így joggal mondatjuk 40 éve komoly mérföldkő-letétel volt a madarak védelme terén.

Azonban még nem értünk feladataink végére. Gyanítom, hogy a jelenlévők figyelmét nem kerülte el, hogy mekkora közfelháborodást váltott ki nálunk is az elmúlt napokban, hogy Libanonban gólyáinkat pusztítják. Ezen a helyzeten éppen az segíthet, hogy Libanon éppen most csatlakozott a vándorló állatfajok védelméről szóló Egyezményhez. Természetesen nem elég egy elitklubban tagnak lenni, a munkából nekünk is ki kell vennünk a részünket, melynek szép példája ez a mai nap, melyen a túzok védelme érdekében tett erőfeszítéseinket ünnepelhetjük.

Mint tudjuk, a madárvilágot fenyegető egyik legsúlyosabb veszély a szabadvezetékek mentén történő áramütés vagy ütközés miatti pusztulás, amelynek hazánkban becslések szerint akár 30-100 ezer madár is áldozatul eshet évente, és e madarak összesített természetvédelmi értéke meghaladhatja az egymilliárd forintot. E probléma felszámolására jött létre 2008-ban az Akadálymentes Égbolt megállapodás, amelynek aláírói között ma már a természetvédelemért felelős tárca, valamint a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület mellett az áramszolgáltatói oldal összes jelentős képviselője szerepel. Tavaly ünnepeltük e megállapodás 10 éves évfordulóját, és ennek során áttekintettük az eddig, közös munkával elért eredményeket és a hátralévő feladatokat. A megállapodás aláíró szervezetei egy közös sajtóközleményt is kiadtak, amelynek részeként 12 pontban fogalmazták meg legfontosabb vállalásaikat. Ezek egyike a következőket mondja ki: „Az E.ON vállalatcsoport, az ELMŰ/ÉMÁSZ Hálózati Kft. és a Nemzeti Közművek vállalja, hogy a területén fekvő kiemelkedő túzok élőhelyek legkritikusabb vezetékszakaszait a következő három év során földkábelbe fekteti.” E vállalás teljesítésének egyik fontos lépcsőjéhez érkeztünk el ma, amikor a Nemzeti Közművek Zrt. az első ilyen, földkábelbe fektetett vezetékszakaszt adja át, amellyel 17,3 km szabadvezetéket váltottak ki. Tudnunk kell azt is, hogy további szakaszok is tervben vannak így összesen 34, 8 km szabadvezeték földkábelbe helyezését vállalta a nemzeti áramszolgáltató vállalat, de a többi középfeszültségű hálózatot működtető cég is hasonló nagyságrendben végez már, illetve tervez a közeljövőben végrehajtani hasonló, légvezetéket földkábelre váltó projekteket a túzokok hazai élőhelyein (ELMŰ-ÉMÁSZ 25 km légvezetéket vált ki a LIFE projektből EU társfinanszírozással és saját költségvetésből, az E.ON 50 km-t vállalt teljesen saját költségvetésből). Így reményeink szerint nemcsak a kiskunsági, hanem a dévaványai és a kis-alföldi túzokok is nagyobb biztonságba kerülnek a következő években. Ezért is örültem, hogy a mai napon nemcsak a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság, hanem valamennyi érintett nemzeti park Igazgatóság is képviselteti magát, sőt Rainer Raab úr is, aki osztrák barátainknál végzi azt az áldozatos munkát, amely segít a burgenlandi-kisalföldi közös állomány megőrzésében.

Miért is fontos ez? A földkábelfektetés hatalmas költségei miatt nem oldható meg az ország összes, madarakra veszélyes vezetékszakaszán, de a legtöbb helyen szerencsére elegendő is az áramütés elleni védelem (pl. szigetelés elhelyezése a légvezetékeket tartó oszlopfejeken), amelyben szintén jelentős előrelépést várunk az áramszolgáltatóktól. Vannak azonban olyan területek, ahol az ott előforduló, különleges madárfajok védelme a vezetékek föld alá helyezését teszi az egyetlen járható úttá. A magyar kultúra, a magyar puszta másik kiemelkedően fontos fajához, a daruhoz hasonlóan a túzok számára is a vezetéknek ütközés (és nem az áramütés) jelent veszélyt, hiszen nagyobb testükkel nehezebben manővereznek, mint a kisebb madarak. Éppen ebben az időszakban, a dürgés idején, a madarak különösen sokat repülnek, a tyúkok és a kakasok is felkeresik az ősi dürgőhelyeket, hogy gondoskodjanak a fajfenntartásról.

Emberi perspektívánkból nehezen érthető, hogy a világos éggel szemben szépen kirajzolódó vezetékeket miért nem veszik észre időben a madarak, de ha az ő helyükbe, a levegőbe képzeljük magunkat, ahonnan a szürke vezetékek a táj sötét hátterével szemben alig vehetők észre, pláne ködben vagy hajnali fényben, akkor mindjárt könnyebb belátni, miért veszélyesek a vezetékek. Nem tudom, hallottak-e arról az új kutatásról, mely bizonyította, hogy költési időben a kanalasgémek szinte 24 órában, tehát éjjel is etetik fiókáikat. E tudást a bekamerázott fészkeknek köszönhetjük. E gyönyörű és sajnos veszélyeztetett madár egyik legnagyobb európai költőállományát szintén hazánk tudhatja a magáénak. Vajon hogy láthatná meg az éjjel repülő madár a vezetékeket? De térjünk vissza az ütközéses pusztulás miatt különösen veszélyeztetett madárra, a túzokra, mely a magyar természetvédelem egyik szimbolikus madárfaja, és amely számtalan módon kötődik a magyar pusztához és a magyar nép szívéhez. Európa szívében hazánk büszkélkedhet a legnagyobb és ráadásul lassanként növekedő túzokállománnyal (míg például tőlünk keletebbre mindenütt csökken az állomány), ami nemcsak a természetvédelemnek siker, hanem minden magyar embernek, akinek kedves az alföldi táj. A túzok jelenléte azt is jelzi, hogy ott olyanok az élőhelyi adottságok, amelyek megfelelnek a mezei nyúlnak, a fácánnak, és még talán fogollyal is lehet találkozni.

Ezen értékekben gazdag táj megőrzését is segítette a Nemzeti Közművek Zrt. akkor, amikor vállalta a túzokokra veszélyes légvezetékek földkábelbe fektetését. Tudnunk kell azt is, hogy a légvezetékek „eltűnése” nemcsak a túzok vagy más madarak pusztulásának esélyét csökkenti, hanem az életterét is növeli ezeknek az állatoknak: a túzok ugyanis nagyon félénk, a légvezetékek közelében lévő területeket nem használja (nem fészkel és nem is táplálkozik ott). Köszönöm a Nemzeti Közművek Zrt. munkáját, és kívánok nekik sok erőt és sikert a folytatáshoz a túzokok és a madárvilág védelmében. És külön köszönöm, hogy ezt a munkát Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatósággal vállvetve folytatják, az Igazgatóság átfogó, a túzok védelmének minden aspektusával foglalkozó munkájával összehangoltan.

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Nagyvárad, március 15.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Nemzet és Honfitársaim!

„Március van és határtalan az Élet” – írta egykor a költő. Egy nagy magyar költő, egy zseni poéta, aki éppen itt, Nagyváradon kezdte bontogatni szárnyait, és került végül a magyar irodalom pantheonjába.

Most is március van, a természet életereje most is legyőzi a pusztulást. Néha a történelem is megpróbálja követni a természet rendjének mindent elsöprő erejét, és ha ez sikerül, örökre beírja magát az utókor hálás emlékezetébe.

1848 tavaszán ez sikerült. És tegyük hozzá, 1956 őszén is.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Ünneplő Közösség!

Történt egy csoda tavasszal, és történt egy ősszel. Mindkettő világraszóló volt, és mindkettő elbukott. De egyik sem volt hiábavaló, mert alapvetően változtatták meg nemzetünk sorsát.

Így történt ez 1848 tavaszán is, amikor végigsöpört Európán a forradalom szelleme. Sorra tört ki a rebellió az ancien régime-k ellen mindenütt. Ez a tavasz fél Európát lázba hozta.

Pest-Budán is feszült volt a helyzet, a fiatalok, a márciusi ifjak megérezték a lehetőséget, hogy itt az idő a cselekvésre. De még nem cselekedtek. A történelemkönyvekben ugyan nincs benne, de Mikszáth-tól tudjuk – amit leírt a Jókai Mór élete és kora című művében -, hogy a Pilvaxban a lelkesedés és a csodavárás mellett egyre nőtt a tanácstalanság, mit és hogyan kellene tenni. Akkor arról határoztak, hogy március 19-ére szerveznek egy megmozdulást Rákos mezejére.

De március 14-én este váratlan dolog történt. Pesten kikötött a bécsi gőzös, és jött a hír, hogy Bécsben kitört a forradalom. Ez a hír mindent eldöntött.

Miután a bécsi forradalom híre eljutott a pesti Pilvax kávéház lelkes ifjaihoz, hirtelen felgyorsultak az események. Nem volt egyetlen felelős vezető, aki kitervelte és irányította volna a megmozdulásokat: mindenki hozzáadott valamit. Jókai megszerkesztette a 12 pontot, Petőfi először mutatta meg versét, és másnap, 15-én már sorsszerűen zajlottak az események.

Petőfi elszavalta előző este írt versét, a Nemzeti dalt, mely azóta is a magyar költészet legsodróbb hatású programverse. Erre így emlékezett egy feljegyzésében: „E költemény buzdította márczius 15-kén a pesti ifjúságot. Elszavaltam először az ifjak kávéházában, aztán az orvosi egyetemben, aztán a seminarium terén, végre a nyomda előtt, mellyet erőszakosan elfoglaltunk, a hatvani utczában. A szabaddá lett sajtó alól ez a költemény került ki legelőször.”

Ebből a feljegyzésből azonban valami kimaradt, de más szemtanúk és emlékezők rögzítették. Éjfél előtt Vajda János bezárta a Pilvaxban az ajtókat, hogy a fiatalok valamilyen határozat nélkül el ne széledjenek. Ekkor döntöttek, hogy mit fognak tenni másnap. Petőfi egy összehajtogatott papírost vett elő, a Nemzeti dal kéziratát. Ebbe a fiatal jurátus, Szikra Ferenc belepillantott, és meglátta a költemény első sorát: „Rajta magyar, hí a haza!” Rögtön odaszólt a költőnek, hogy barátom, előbb talpra kell állítani a magyart, aztán – rajta!

Petőfi hallgatott a jó tanácsra, és megváltoztatta az első sort, így másnap már az egész országon végigharsogott a Talpra magyar.

És eljött a történelemformáló március tizenötödike.

A Pilvaxban meghatározták a teendőket, Petőfi újra szavalt. A lelkes tömeg aztán Landerer és Heckenast könyvnyomdájához vonult, ahol a nép parancsára – enyhe erőszak árán – kinyomtatták a 12 pontot és a Nemzeti dalt.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Ünneplő Közösség!

A forradalmi tavasz után Európa csendes lett, újra csendes, elzúgtak forradalmai. Csak a magyar forradalom folytatódott szabadságharcban.

Ebben a hosszú küzdelemben Nagyvárad is fontos szerepet játszott.

1848-ban Nagyvárad volt a magyar sereg fölszerelési raktára, az ágyúk, kardok és lőpor készítésének műhelye, ahol minden egyes ember lázas munkával törekedett az önvédelmi harc hasznára lenni. A lőporgyár vezetésére Kossuth egy magyar vegyészt, a gyufa feltalálóját, Irinyi Jánost kérte fel. A várat fegyvertárrá alakították, a közelben ágyúöntő műhelyt hoztak létre. Itt készültek a „Ne bántsd a magyart!” feliratú ágyúk. Bihariakból állt a 10. majd a 26. és a 27. zászlóalj, de a híres 3. zászlóaljban is 150 nagyváradi fiú harcolt a szabadságért.

Nyáron itt találkozott Kossuth Bemmel, a görögkatolikus püspöki palota erkélyéről fogadta az üdvözletet, és válaszolt Szacsvay Imre köszöntőjére. Az orosz sereg itt vonult el, itt időzött Paszkevics a világosi fegyverletétel után. Innen vitték el báró Bémer László püspököt szomorú fogságba, melyből csak a halál szabadította meg. Itt lőtték főbe Rulikowski Kázmér lengyel dzsidás tisztet, aki a forradalom végnapjaiban azt tervezte, hogy áthozza az orosz seregben harcoló lengyeleket a magyarokhoz.

Az Aradon kivégzettek között ott találjuk Láhner Györgyöt, a nagyváradi fegyvertár parancsnokát, és Nagy Sándor Józsefet, szintén a város szülöttét.

Elmondhatjuk tehát, hogy Nagyvárad egykori polgárai, az Önök ősei, sokat tettek a magyar szabadságért. Sokat vállaltak munkában, harcban, aztán a gyászban és a mártíromságban is. Mi, kései utódok 1848-49-re emlékezve csak köszönetet mondhatunk nekik, hogy így cselekedtek. Így tettek, mert hittek a magyar nemzetben és szerették a hazát.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Ünneplő Magyarok!

A történelem, ha nem is gyakran, de néha csodákat művel. 1848 egy csoda volt. Szép, tiszta, őszinte. Elbukott, de mégis győzött!

Most itt állunk a XXI. század elején, és az egykori hősi dolgokra emlékezünk, kokárdával, nemzeti színű lobogókkal. Itt állunk és fejet hajtunk őseink és hőseink előtt, akik ezt a csodát tették.

De itt állunk kétségeinkkel, bizonytalanságainkkal is, mert ma is nehéz, talán sorsdöntő időket élünk. Ma is veszélyben a haza, de nem csupán a mi hazánk. Ma is veszélyben a szabadság, de nem csupán a mi szabadságunk. Ma is veszélyben a jövő, de nem csupán a mi jövőnk. 48-49-ben sem volt könnyű a helyzet, de akkor legalább látható volt pontosan, hogy kik ellen harcolunk.

Napjainkban már nem látható ilyen nyilvánvalóan az ellensereg, csak roppant hatása mindenütt. Politikában, gazdaságban, társdalomban, magánéletben, szokásokban és divatokban, lassan már a fejekben is, mindenütt.

Európa lelkét vesztve sutba dobta értékeit. A hitet, a nemzetet, a családot. ’48 hőseinek természetes volt a hit, a nemzet és a család.

Nemzet és Honfitársaim!

Történelmi beszédeknél két egyoldalúságot szoktak elkövetni: vagy pusztán száraz történelem órát tartanak, ahol a múlt csak múlt marad; vagy az aktualitások kényszerében a történelmi múlt felidézése puszta ürügy az aktualitásoknak.

Én azt gondolom, hogy a múlt történelmi tényeit tiszteletben kell tartani, fel kell idézni, de nem pusztán önmagáért, öncélúan, hanem azért, hogy tanulságként, eligazításként szolgáljon a jelenben a jövőre vonatkozóan!

Most az európai választások előtt őseink és hőseink azt üzenik nekünk, hogy mindnyájunknak el kell menni, és politikai akaratunk kifejezésével megvédeni értékeinket és érdekeinket Európában. Ma így tudjuk védelmezni hagyományainkat, magyar életformánkat, keresztény civilizációnkat, szülőföldünket, nemzetünket.

És jogainkat. Ma Nagyvárad, Bihar, Erdély; a magyarság jogait nem csak itt, nem csak Bukarestben, hanem az Európai Parlamentben kell védenünk.

Természetes kötelessége minden magyarnak – jöjjön az Anyaországból vagy a Felvidékről – képviselni Erdély és Partium jogait, de szüksége van ugyanúgy az egyetemes magyarságnak is arra, hogy minél több erdélyi képviselje az összmagyarságot!

Ehhez adjon erőt 1848 öröksége, megtartó ereje és büszkesége!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Arad, március 15.

Tavasz és ősz.

’48 és ’49.

Pest-Buda és Arad.

A kezdet és a vég.

Tisztelt Emlékező Közönség, Nemzet és Honfitársaim!

Tavasz van és ünnep. A természet megállíthatatlan ereje és csodája legyőzi a telet, erdők-mezők hirdetik, hogy újra itt az újjászületés.

És ünnep van, egy nemzet ünnepe, a magyar nemzet legkedvesebb ünnepe. Ma országszerte nemzeti zászlókat fúj a tavaszi szél, milliók viselik a kokárdát nemcsak az Anyaországban, hanem a Felvidéken, Kárpátalján, a Vajdaságban és Erdélyben is, mindenütt, ahol magyarok élnek. De ne legyünk kishitűek, lobog az a nemzeti zászló, kokárdát viselnek ezen a napon a messzi földre került magyarok Amerikában, Ausztráliában, Európában, szerte a világban.

Mert tavasz van és ünnep, nemzeti ünnep.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Jól döntött a rendszerváltás után az első szabadon választott Országgyűlés, amikor törvénybe iktatta nemzeti ünnepeinket. Meg is kellett ezt tennie, hiszen a sok évtizedes kommunista diktatúra el akarta törölni a múltat, múltunkat és vagy ki akarta törölni még az emlékét is a nemzet emlékezetéből, vagy kisajátítva próbálta meghamisítani. A bölcs döntés eredményeként három nagy nemzeti ünnepünk lett. A főünnep augusztus huszadika, Szent István és az államalapítás. Ez az ezer év nem csupán dicsőség és büszkeség, hanem felelősség is. Megmaradtunk az évszázadok viszontagságai után, harcokban, leigázásokban, három részbe szakadásban, csonkításban, mindenben, hát akkor most is maradjunk meg a globalizáció könyörtelen világában. Az ünnep emlékeztet, de üzen is: megmaradni!

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A már említett rendszerváltás utáni első magyar országgyűlés arról is bölcsen döntött, hogy még két eseményt, egy XIX. századi tavaszit és egy XX. századi őszit emelt a nemzeti ünnepek rangjára. 1848 és 1956 rokon és összetartozik. Mindkettő szabadságot akart az idegen elnyomók ellen, és mindkettőt vérbe fojtotta az idegen túlerő. A bukás ellenére mégis mindkettő nemzetmegtartó volt: kivívta a világ rokonszenvét és csodálatát, és megváltoztatta az országot és a következő korokat is. Hiszen ’48 nélkül nincs nemzeti újjászületés, nincs kiegyezés, ’56 nélkül nincs rendszerváltozás.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Emlékező Közönség!

Abban talán mindenki egyetért, hogy március 15. a legkedvesebb és legtisztább nemzeti ünnepünk. De nem volt ez mindig így. A szabadságharc vérbefojtása után évtizedeken keresztül szóba sem jöhetett a nyilvános ünneplés, mindenki csendben, családi körben emlékezett a szabadságharcra. Először 1898-ban iktatta törvénybe a parlament a ’48-as forradalom emlékét, az úgynevezett áprilisi törvények elfogadásának napját, április 11-ét emelve ünneppé. Március tizenötödikét hivatalosan csak 1927-ben nyilvánították nemzeti ünneppé, de ez sem tartott sokáig, hiszen 1951-ben a kommunista diktatúra feketebetűs hétköznappá degradálta.

Erdélyben és a Partiumban évtizedeken keresztül ennél rosszabb volt a helyzet, hiszen nyilvános ünnepségekről vagy iskolai megemlékezésekről szó sem lehetett. De a magyar emberek szívében és lelkében ott élt az eltitkolt ünnep, kitörölhetetlenül. Március 14-én este előkerültek a szekrények mélyéből a nagymamák kincsesládái, ahol a relikviák között a magyar kokárdák is lapultak. Másnap az emberek kabátjuk hajtókájának belső oldalára tűzött kokárdával indultak munkába. Március 15-én sokan gyűltek össze a templomban, ahol bujtatott célzásokkal utaltak bátor papok az ünnepre. Jó néhány lelkiismeretes tanár is beleszőtte aznapi irodalom- vagy történelemóráiba Petőfi, Bem és Gábor Áron tetteit.

Tisztelt Emlékező Közönség, Hölgyeim és Uraim!

A magyar nemzet ma ünnepel és emlékezik. Ünnepel Budapesten, Győrben és Debrecenben, kisvárosokban és falvakban. Ünnepel Pozsonyban, Kassán, Ungváron és Szabadkán. És ünnepel Párizsban, Londonban, Rómában, New Yorkban, San Franciscóban, Melbourne-ben, és mindenütt, ahol magyarok élnek.

Mi is azért jöttünk össze itt, Aradon, hogy ünnepeljünk és emlékezzünk.

Érezzük azonban, hogy a mi itteni ünnepünk különleges. A forradalom 1848-ban a pesti Pilvax kávéházban kezdődött, a szabadságharc pedig 1849-ben a világosi fegyverletétellel ért véget. Ezt rögzíti a történelemtudomány, de mi itt tudjuk, hogy ez így nem egészen pontos.

Itt állunk a Zala György alkotta gyönyörű Szabadság-szobor lábánál. Ha áttekintünk a Maros túlpartjára, tudjuk, hogy mi van ott: a vesztőhely. Másfél hónappal a harcok vége után Bécs kegyetlen döntést hozott, kivégeztette a magyar hadsereg tizenhárom tábornokát. Tizenhárom derék tábornok – akik közül sokuk nem is volt magyar -, adta életét a magyar szabadságért. Tizenhárom derék katona, akik utolsó napjaikban és óráikban is hősként, vértanúként viselkedtek. Olvasva utolsó leveleiket, üzeneteiket, elmondható, hogy dicső helyük van a magyar Golgotán és Pantheonban.

Tisztelt Emlékezők!

Tavasz és ősz.

Pest-Buda- és Arad.

A kezdet és a vég.

Felemelő Önökkel együtt ünnepelni és emlékezni. Bár az Anyaországban és a világon sokhelyütt lengenek a zászlók és mosolyognak a kokárdák, nekünk és csak nekünk itt, a piros-fehér-zöld mellett egy kis fekete szín is vegyül az emlékekbe. És mivel csak nekünk és csak itt, legyünk erre büszkék! Elődeink nagysága tartást ad. Arad mindörökre bevéste magát a magyar történelembe.

De ez azt a küldetést és felelősséget rója ránk, hogy ahogy akkor ők nem mondtak le a magyar megmaradásról, önrendelkezésünkről, jogainkról, úgy mi, mai magyarok sem mondhatunk le arról, hogy magyarként élhessünk szülőföldünkön, nem mondhatunk le önkormányzásunkról, nem mondhatunk le közösségi jogainkról.

Minden lehető alkalommal elmondom maguknak, a többségi nemzetekhez tartozóknak és a nagyvilágnak: nem vagyunk kevesebbek egyetlen más népnél sem. Ezért nem fogadhatjuk soha el, hogy vannak jogok, amelyek Európában, az Európai Unióban másoknak járnak, nekünk pedig nem járnak. Hogy van olyan, amit másnak lehet, nekünk pedig eleve nem lehet. Másnak szabad, nekünk nem szabad. Mi tisztelünk minden népet, de elvárjuk, hogy a mi népünket is tiszteljék. Tehát ami másoknak jár, az nekünk is jár, amit másoknak lehet, azt nekünk is lehet, amit másoknak szabad, azt nekünk is szabad!

’48 március 15-e, Arad üzenete: meg akarunk maradni, magyar életet akarunk élni szülőföldünkön és nem engedünk jogainkból!

Tisztelt Ünneplő Közönség, Nemzet és Honfitársaim!

Ünnepeljünk tovább a magyar nemzet ünnepén, emlékezzünk Petőfire, Vasvárira és a Pilvax hőseire, emlékezzünk Kossuth seregére, és nem utolsósorban az aradi hősökre.

És ne feledjük: ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni!

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!

(semjenzsolt.hu)

Ossza meg ismerőseivel!

• 
• 

Szalai Attila: Lengyel földön

könyvbemutató

Lengyel Intézet, 2019. január 23.

Száz esztendeje annak, hogy lezárult az I. világháború, és Lengyelországhoz hasonlóan Magyarország újra független állammá vált. Az itt ülőknek nem kell magyarázni, hogy a lengyelek számára 130 év felosztottság után ez győzelem volt, Magyarország számára azonban – területe kétharmadának elvesztésével – tragikus vereség.

Ez a különbség mit sem ártott a két nemzet közötti hagyományos barátságnak. Két év múlva Lengyelországnak a bolsevistákkal vívott élet-halál küzdelméhez az utolsó pillanatokban érkezett meg – a csehek által is késleltetett – magyar hadianyag szállítmány. Ennek döntő jelentősége volt, hogy megállították és visszaverték Tuhacsevszkij Varsó alatt járó hadait.

A II. világháború idején nyújtott segítségről ma már könyvtárnyi irodalom szól. A háború lezárásával a győztes hatalmak döntése alapján – itt is elmondhatjuk az ismert mondást – Lengyelországnak jutalomként ugyanaz a sors jutott, mint Magyarországnak büntetésként: szovjet megszállás. Nem véletlen, hogy az 1956-os év történéseiben újra jelentős szerepet kapott a két nép feltétlen szolidaritása.

A hatvanas–hetvenes évek úgynevezett konszolidációs időszakában a két ország életében jelentős különbségek mutatkoztak. Magyarországon a kádári „gulyás-kommunizmus” – ha nem is igényes, de – viszonylagos jólétet biztosított: nem volt áruhiány, kiváltképpen nem élelemben. Hozzá lehetett jutni hétvégi telekhez, néhány év várakozással még telefonhoz, Trabanthoz, Daciához, Zsigulihoz.

Lengyelországban nagyobb szellemi szabadság alakult ki, elsősorban a kultúra területén. Nyugati együttesek léptek fel, a mozikban komoly filmkínálat volt, egymást érték a jazzklubok, remek képzőművészeti kiállítások. És azt se feledjük: a templomok zsúfolásig tele voltak. Társadalomszerkezetileg pedig fontos különbség, hogy Lengyelországban megmaradt a kisbirtokos lengyel parasztság.

Mindkét országból volt lehetőség külföldre utazni, na persze a szocialista tábor országain belül. Nyugatra még nehézkes volt a kijutás, de már az sem lehetetlen. Sokan választották a tengerparti családi üdülést, fiatal társaságok az olcsó prágai vagy keletnémet sörözést. Ebben az időben fordul Erdély felé sokak figyelme és túrázó bakancsa, és ehhez hasonlóan kapott lendületet a Lengyelország felé irányuló turizmus is.

Mindkét úti cél esetén a kirándulás, a szórakozás mellett a kapcsolatépítés is nagy szerepet kapott. A gépkocsikba és a hátizsákokba a személyes poggyászon és a csempészárukon kívül már tiltott szellemi termék is került.

Kapcsolatok, barátságok, szerelmek alakultak, amik aztán igen fontossá váltak Ceausescu Romániájában, és a hadiállapottal sújtott Lengyelországában, sőt komoly jelentőségük volt a rendszerváltozás időszakában is. Szalai Attila kötete ebbe az időszakba kalauzol minket.

A szerző tizenöt évet élt Varsóban 1976-tól ’90-ig, folyamatosan ingázva választott hazája és szülőhazája között. A könyv: napló, illetve több annál. Egy szerkesztett válogatás tizenöt év feljegyzéseiből, természetesen időrendben. És ami a legfontosabb, nem tematizált.

A szerző Varsóban éli meg a lengyel pápa megválasztását, a Szolidaritás küzdelmeit, a pápalátogatásokat, a hadiállapotot és a sztrájkokat, a tüntetéseket és a rendőrterrort, az 1989-es fél-szabad választásokat. Tolmácsol magyar kommunista küldöttségeknek, de Walesa és a magyar független szakszervezetek között is, összehoz lengyel és magyar írókat, részt vesz az MDF lengyelországi megalapításban, és találkozik az SZDSZ prominenseivel is. Tudósítja a Gazeta Wyborcza hetilapot Nagy Imre újratemetéséről, a beszámolót Kis János lakásán írta meg. Az is igaz, hogy később az ott szintén jelenlévő főszerkesztő, Adam Michnik az írást a sajátjára cserélteti ki.

Szalai Attila igyekszik mindenről beszámolni. Tájékozódik a Szabad Európa és a helyi rádiók műsorából, rendszeresen szemlézi a lapokat, és mindent, amit fontosnak tart, feljegyez. A bejegyzésekből megismerjük családját, szüleit, testvérét, feleségét, apósát, anyósát, lengyel és magyar barátait. Megosztja velünk magánéleti gondjait és örömeit, és egy pillanatig sem akar a hős szerepkörben tetszelegni, csak leírja saját történetét, mert, a történelem magántörténelmekből áll össze.

Tüntet, ír és terjeszti a szamizdatot, hordja át a határon írásban és mikrofilmen. Amolyan cyranói szerep jut eszembe róla: „Örökké súgtam, mindig hátul álltam.”

Nyíltan ír arról is, hol, mikor, mit csempészett, hogyan dolgozott fekete munkásként Svédországban vagy Angliában. A határon kötelező tranzitnyilatkozatokkal való variálást többszöri olvasás után is nehéz megérteni. Mindezekért aztán feddést kap idősebb barátjától, Engelmayer Ákostól. Könnyű neki, állandó állása van.

A kötetet olvasva betekintést nyerünk a szocialista bürokrácia útvesztőibe – legyen az a bürokrácia magyar vagy lengyel. Egy mai fiatal számára elképzelhetetlen, például ami az egyetemi felvételik körül zajlott. Amikor már Lengyelországban élő magyar csodabogárként, egy sikeres felvételi vizsga teljesítése után, úgy tűnik minden rendben, jön a keserű csalódás, mert a magyar nagykövetség visszavonta korábbi ajánlását. Hogy miért? Mert időközben egy, a nagykövetségen lezajlott baráti, bizalmi beszélgetésen Attila visszautasította az együttműködést. Ilyen időket éltünk.

A könyv legizgalmasabb részei azok az olvasó szeme előtt filmszerűen lepergő tudósítások, ahol a szerző személyesen jelen volt: felemelő a pápalátogatások katarzisa. Talán azért, mert mi is találkoztunk II. János Pál pápával, és személyesen is átélhettük, milyen egy nagy és szent pápa miséje. Megdöbbentő a varsói tüntetések leírása, az ottani rendőrterrort – 2006 ősze óta – mi is jobban ismerhetjük. A gumibotozás persze a nyolcvanas évek budapesti nemzeti ünnepeire is jellemző volt, de nyilvánvalóan lényegesen light-osabb kivitelben, mint Lengyelországban.

A visszaemlékezések közül a legmeghatóbb a hadiállapot bevezetését követő karácsonykor az éjféli mise leírása. Szentestére felfüggesztették a kijárási tilalmat, de a templomokat azért rohamosztagosokkal vették körül.

A miséről kitóduló tömegből „egy feketébe öltözött anyóka lép oda hozzájuk, és tiszta fehér kendőcskén megáldott ostyalapot nyújt nekik. Az egyenruhásak zavartan törölgetik a szemüket, aztán lekapva a sapkájukat, elfogadják, törnek belőle, és megölelik az anyót. A kis öregasszony búcsúzóul keresztet rajzol mindegyikük homlokára.”

Máskor egészen egyedi epizódszereplőket sorakoztat fel. Rejtői a jelenet, amikor egy nem éppen jó hírű negyed szenes kocsmájában a két jó barát, a postás és hentes asztalához telepszik, hogy bővítse ismereteit a helyi zsargonban. Fülig Jimmyre emlékeztet az a stoppos fiú, aki az esti órákban szamizdat lapokat szállít hátizsákjában. És ugyanilyen jó karakter a tiltott irodalom után érdeklődő, jóindulatú vámos, és az ellenszenves, pökhendi, magyar konzul.

Ma már ismert Katyn igaz története, aminek részletei éppen a kötetben megjelenített időszakban váltak, ha nehezen is, hozzáférhetővé. Szalai Attila naplójában összefoglalja a bizonyítékokat, emléket állítva a magyar áldozatoknak, köztük Korompai Emánuel Elemérnek.

A szerző keményen ír a Kádár-rendszer lengyelekkel szemben tanúsított, aljas propagandájáról: „a lengyel üzletel, nem dolgozik, sztrájkol, mi tartjuk el” – harsogta a hatalmat kiszolgáló média és az ízléstelen lakájkabaré. De a két nép bajtársi barátsága természetesen ezt is túlélte.

Jó szívvel ajánlom e könyvet mindazoknak, akik a megélt valóság alapján szeretnének elmélyedni az elmúlt negyven esztendő korrajzában, és egy kicsit visszatekinteni saját fiatalságuk idejére!

(semjenzsolt.hu)