Végső búcsút vettek az életének hetvenedik évében, november 26-án elhunyt Balázs Ferenc Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas rockzenésztől, billentyűstől, énekestől, zeneszerzőtől pénteken az Óbudai temetőben.
„Balázs Fecó a szó nagybetűs értelmében Művész volt”, aki emléket és nyomot hagyott a nemzet emlékezetében – vett búcsút a zenésztől Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki felidézte a zenész által alapított Korál zenekar koncertjeihez fűződő személyes emlékeit is. Mint kiemelte, Balázs Fecó zenéje és Horváth Attila dalszövegei egymást erősítő, valóban maradandó értéket jelentenek.
Balázs Fecó nemcsak alkatilag volt sokkal líraibb, mint az őt körülvevő rockervilág, de zenei műveltségét, beállítottságát tekintve is – emlékezett a művészre Semjén Zsolt, hozzátéve: Balázs Fecó lelkisége közel állt Assisi Szent Ferencéhez.
Elmondása szerint Balázs Fecó küldetést kapott arra, hogy a Vas megyei Sitke romos kápolnáját újjáépítse, ezzel pedig mindazok szívét is újjáépítette, akik imádkozni járnak oda.
Pásztor László a Neoton együttes nevében vett búcsút Balázs Fecótól, felidézve első találkozásukat, amikor a Neoton próbájára a Közgáz Klubba beállított egy vékony srác, aki olyan jól játszott az orgonáján, hogy azonnal felvették a zenekarba. Az együtt töltött öt évben volt egy emlékezetes Ki mit tud? szereplés, egy nagylemez és számtalan turné is – jegyezte meg. „Vannak emberek, akik arra születtek, hogy szeressék őket és Fecó ilyen volt” – emlékezett Pásztor László, aki szerint Balázs Fecó „saját örömén, bánatán keresztül énekelte mindannyiunk örömét és bánatát”.
Ifjabb Albert Flórián volt labdarúgó, edző felidézte, hogy családjával egykor ugyanabban a házban lakott, mint Balázs Fecó: a zenész az idősebb Albert Flóriánt is foglalkoztató FTC nagy szurkolója volt, míg ifjabb Albert Flórián Balázs Fecó zenéjéért rajongott. „Megtiszteltetés, hogy édesapám után én is a barátod lehettem” – búcsúzott ifjabb Albert Flórián.
Az életének 70. évében elhunyt Balázs Fecó Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas rockzenész, billentyűs, énekes, zeneszerző ravatala az Óbudai temetőben 2020. december 11-én. (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)
Sitke közössége nevében Kovács Ferenc emlékezett Balázs Fecóra. Felidézte, hogy a Korál együttes 35 éve Sárváron koncertezett, amikor meglátták a település romos kápolnáját. Balázs Fecó akkor indította kezdeményezését a romos épület megmentéséért, erőfeszítéseinek köszönhetően pedig 2000-ben újra felszentelték és műemlékké nyilvánították a kápolnát. Balázs Fecó elhunyta hallatán rengetegen helyezték el mécseseiket, koszorúikat a sitkei kápolna köré, a pénteki temetéssel egy időben pedig Székely János szombathelyi megyés püspök tartott emlékmisét Sitkén Balázs Fecóért – mondta el Kovács Ferenc.
Dorozsmai Péter zenész, hangmérnök, producer a Korál együttes nevében búcsúzott a zenekar alapítójától, hangsúlyozva: számukra nem halt meg Balázs Fecó. Mint felidézte, felsorolhatatlanul sok helyen játszottak, léptek fel együtt, ezért máig nem tudtak megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy nem készülhetnek következő közös koncertjükre.
„Ahogy ő játszott a Hammond orgonán, azt más nem tudja” – méltatta zenésztársát Dorozsmai Péter, hozzáfűzve: Balázs Fecó az örökkévalóságnak írt dalokat.
A temetésen Mága Zoltán és zenekara játszotta Bach és Balázs Fecó zenéit, a gyászszertartást Kiss-Rigó László Szeged-csanádi megyés püspök vezette.
Az M1 Híradó tudósítását a temetésről ide kattintva tekintheti meg.
Az alábbiakban közöljük Semjén Zsolt gyászbeszédét.
“Drága Fecó! Gyászoló Család! Gyászoló Gyülekezet!
Az embernek előjönnek a személyes emlékei. Gimnazista gyerek voltam, farmernadrág-farmerdzseki, amikor a Budai Ifjúsági Parkban ott voltam az ő orgonája mögött, amikor Bernsteinnek a Nice, illetve Keith Emerson átiratában az America-ját játszotta.
Sokszor eljött hozzám és sokszor kért valamit. De Fecó soha nem kért magának. Tudta, hogy melyik zenész társa van egzisztenciálisan nehéz helyzetben, és őneki kért segítséget! Tudta, hogy melyik zenész társa van lelkileg nehéz helyzetben, és kért neki valami elismerést. A Korál koncertek támogatását is úgy kellett szinte rátukmálnunk. Magának sose kért. Másnak sokszor. Sose felejtem el, amikor mondtam neki: Művész úr, gratulálok a Kossuth-díjhoz! Nem volt benne semmi hiúság. Nem volt benne semmi álszerénység. Gyermeki, tiszta öröm volt benne. Sok embernek gratuláltam, sok embernél láttam az álszerénységet, sok embernél látom a triumfálást, Fecónál csak gyermeki öröm volt. Az egyik utolsó találkozásunk egy baráti családnál volt, évről-évre disznóvágáson. Mi tagadás, egy-pár pohár pálinka már volt bennünk, a zenekar játszott, – mit is játszott volna: Korált – és énekeltünk. Fecó fiának mondtam: gyere, énekeljünk egyet, vegyük fel és küldjük el apádnak. Perceken belül hívott, a meghatott büszke apa volt, ahogy a fia az ő számát énekelte.
De a személyes emlékeken túl, – mert mindannyiunknak sok-sok személyes emléke van – ő emléket és nyomot hagyott az egész nemzetben. Mert Fecó a szónak a nagybetűs értelmében Művész volt. A művészet, amennyiben művészet, mindig van benne valamilyen szakrális mozzanat. Lehet, hogy keresi az Istent, lehet, hogy perlekedik az Istennel, sőt még az Isten hiányának a fájdalma is lehet, de a művészet, amennyiben művészet, mindig van benne valami szakrális mozzanat. És fordítva is igaz, attól, hogy valami liturgikus zene és egy kántor játssza a templomban, attól még nem lesz szakrális, attól még nem lesz transzcendenciára irányuló, a Szent Cecília Társulat nem feltétlenül szakrális. Balázs Fecó ihletett művei, mivel az egzisztenciájának a szívéből indult és az emberi egzisztencia szívébe talált, a Voltaképpenire irányult, ezért Művészet.
A matematika azt tanítja, hogy a részek összessége egyenlő az egésszel. Filozófiailag ez már nem egészen van így, mert a részeknek az egymáshoz való relációja már egy bizonyos többletet jelent az egészhez képest. És a művészetben és az élet számtalan területén végképp nem igaz az, hogy a részek összessége egyenlő az egésszel. Barátaimat látom itt a Fradiból, és direkt nem akarok zenei hasonlatot mondani. A világ legjobb focistáit megvásárolták az amerikai Cozmosba, egy futball csapatba összerakták a világ legdrágább és talán legjobb játékosait. És az egészből nem jött ki semmi. Mert ez volt az, amikor a részek többek voltak, mint maga az egész. Balázs Fecó esetében más a helyzet. Horváth Attilának a – nem szövegei, hanem – költeményei és Balázs Fecónak a zenéje esetében az egész több mint a részek összessége. Olyan érték, ami valóban maradandó. Nekünk egyenként a szívünkben és a nemzetnek az emlékezetében. Az igazság az, hogy Fecó nem csak alkatilag volt sokkal líraibb, mint a körülötte lévő rockervilág, hanem zenei műveltégét, alkati és zenei beállítottságát tekintve is. Itt engedjenek meg egy talán meglepő, de általam teológusként is vállalt hasonlatot. Nomen est omen, mondja a népi bölcsesség. A névből következhet valami. Az Egyház azt tanítja, hogy a védőszentek, akikről a nevünket kaptuk, egy sajátos életpéldát jelentenek számunkra. Én azt állítom, hogy Assisi Szent Ferencnek a lelkisége nagyon közel állt Fecónak, Balázs Ferencnek a lelkiségéhez. Assisi Szent Ferencet a szülei lovagnak, katonának szánták. Assisi polgárai azt várták volna, hogy Szent Ferenc páncélba, pajzzsal, karddal vezesse rohamra Assisi népét. Még a saját püspöke is azt szerette volna, hogy lovag legyen, de Szent Ferenc nem volt katona alkat. Nem volt lovag alkat. Az ő lelkisége az volt, hogy mezítláb, csuhában a mezőn menjen és prédikáljon a madaraknak. Fecót megihlette a rock, megihlette a kemény rock, megihlette a rockerség, de ő lelkiekben mindig egy szelíd lírai alkat maradt. A Szent Ferenc hasonlatot folytatva, önként adódik az a hasonlat, amikor Szent Ferenc felépíti San Damianonak a templomát, ahogy Fecó is küldetést kapott arra, hogy a sitkei templomot újjáépítse. Szó szerint idézem Önöknek Celanoi Tamást, Assisi Szent Ferenc életrajzát: San Damiano temploma romokban hever. Krisztus megszólította Szent Ferencet: „Néven szólítottalak Ferenc, menj és állítsd helyre hajlékomat, mert mint látod, romokban hever.” Szent Ferenc küldetése nem csak San Damiano templomának az építészeti újjáépítésére vonatkozott, hanem magának az Egyháznak az újjáépítésére. Fecónak a küldetése sem pusztán arra vonatkozott, hogy egy romos templomot felújítson építészeti értelemben, hanem akik Sitkére mentek évről-évre, ott a szíveket építette újjá. És az utolsó párhuzam Szent Ferenccel Celanoi Tamásnak Szent Ferenc második életrajzából: „Az édes dallamokat, melyek bensejében törtek fel, az isteni susogás neszét öntötte dalba. S amint tulajdon szememmel láttam, vett egy darab fát, a bal karjára fektette, jobb kezével pedig egy fonállal meghajlított ágat szorított, s azt, mint a hegedűnél szokás, ide-oda vonogatta a fán. És a kifejező mozdulatokhoz énekelt az Úrról. Ez okozta, hogy a mindennapi alacsonyabb rendű dolgokról megfeledkezvén, a Mennyországba ragadtatott.” Fecónál is megvolt az ihlet, az inspiráció, a sugallat.
Mindannyiunknak a célja az üdvösség, Isten színelátása. A Szentírás nagyon szűkszavú, hogy milyen is lesz az üdvösség. Annyit ír a Szentírás, hogy szem nem látta, fül nem hallotta, értelem föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik szeretik őt. Két hasonlatot használ a Szentírás. A lakoma képét, ahogy Pilinszky mondja: ahol nincs első és utolsó vendég, amikor asztalhoz ülünk, és a másik kép a Liturgia Aeterna, a mennyei zene, a mennyei kórus. Ebben a kórusban, ebben a mennyei zenében, a végső beteljesedésben, ebben az istendicsőítésben ott van Assisi Szent Ferenc a két fával. Ott van Fecó mestere, Bach az orgonával. És azt gondolom, hogy nekünk szabad hallanunk ebben a kórusban az ő hangját is. És egy Fecós – immár tökéletes – akkordot!”
(Forrás: kdnp.hu)
