Aki a harangért szól – Bőzsöny Ferenc emlékére

2018. október 26.
Bőzsöny Ferenc
Ossza meg ismerőseivel!

    A keresztény-nemzeti kultúra ikonja, egy becsületes és értékes ember távozott közülünk. Az alábbi, Magyar Időkben februárban megjelent interjúval búcsúzik tőle kereszténydemokrata közösségünk.

    “Irodalom‒történelem szakon végzett, nyelvészetből doktorált. Olyan szintű latint tanult, hogy még ma is tud levelet írni a holt nyelven szótár nélkül. Több díjjal is elismerték a magyar nyelv ápolásáért végzett több mint öt évtizedes munkáját. Bőzsöny Ferenc, a Magyar Rádió örökös főbemondója nemrég ünnepelte 87. születésnapját.

    – Először is köszönjük, hogy az otthonában fogad minket. Idefelé jövet a kocsiban bekapcsoltuk a rádiót, és éppen a déli harangszó szólt. A Kossuth rádióban a 2000. év pünkösdjén indult el a harangok történetét bemutató sorozat, amelynek narrátori feladatait Bőzsöny Ferenc látta el. Hány évig hallhattuk a történeteket jellegzetes, érces hangján?

    – Hét hosszú évig. A rengeteg feladat és műsor közül ezt az egyet különösen sajnálom, de tizenegy éve a rádió akkori elnöke több mint háromszáz rádiósnak megköszönte a munkáját. Köztük nekem is. Én ötvenegy éve voltam a szakmában, ő pedig negyvenhét éves volt akkor. Üzente, hogy személyes találkozóra is vár egy-két nap múlva. Visszaüzentem, hogy nem tartok rá igényt. A déli harangszóért azért is fáj a szívem, mert egy kicsit nekem találták ki. Viszont korábbi elnökünktől, Hajdu Istvántól gyönyörű ötvösművészeti remeket, egy kis harangot kaptam ajándékba. Mindezek után természetes, hogy az önéletrajzi könyvemnek azt a címet adtam, hogy Aki a harangért szól….

    – Fiatalon teológiát tanult. Mi vonzotta a papi hivatás felé?

    – Mindszenty bíboros, aki életem meghatározó személyisége. Az öcsémet és engem is ő bérmált a bazilikában. Annyit támadták, hogy kíváncsi lettem rá. Veszprémben a piaristáknál érettségiztem. Elsőéves teológus voltam, amikor a szemináriumot 1952-ben feloszlatták, és mindenkit elzavartak. Gyárban kezdtem el dolgozni, és kitanultam két vasas szakmát. Pécsett nőttem fel, hellyel-közzel vallásos miliőben. Rengeteg emlék köt oda. Ha fölnéz, akkor a feje fölött láthatja édesapám hajdani pécsi kocsmájának a tábláját: „Korcsma a Pacsirtához.”

    – Az alatta lévő festmény, gondolom, édesanyját ábrázolja. Gyönyörű asszony lehetett. Emlékszik rá?

    – Az arcára, a hangjára, még a nevetésére is, pedig hat és fél éves voltam, amikor elvesztettem. Apám Amerikában nőtt föl, 25 éves volt, mikor ellátogatott az óhazába. Miután „kicsibészkedte magát”, a barátai azt mondták, ideje lenne megnősülni. Ők ajánlották, hogy nézze meg Pécsett a szép Terikét a kocsmában. Apám megfogadta a tanácsot, megnézte, majd elvette feleségül.

    A háború alatt Budapestre költöztünk, ahol a papa nem találta a helyét, ezért úgy döntött, visszamegy Amerikába, aztán majd kivitet minket is. Csak közben leengedték a vasfüggönyt. Az első próbálkozásnál elkapták, és az Andrássy út 60.-ba vitték. Soha nem mesélte el, hogy ott mi történt vele. Másodszorra már átjutott a határon.

    – Itt maradtak az öccsével egyedül?

    – Nem, Etus mamával. Ő lett a nevelőanyánk. Jól ismerték egymást édesanyámmal, mert egy osztályba jártak. Etus volt a kettes számú mamánk. Tréfásan így neveztük, mert a papa aztán Amerikában még két anyát szerzett nekünk, tehát összesen négy nőt vett el. Etus mama tanácsolta, hogy a rádióba beadott önéletrajzomban tagadjuk le apámat, aki „disszidált a rohadt imperialistákhoz”. Én meg teológiát tanultam – halmozottan hátrányos helyzet! Azt mondta, írd be, hogy apád meghalt, akkor nem keresik. Na, gondoltam, ha ez kiderül, páros lábbal rúgnak ki. De aztán jött ’56, és az elvtársak nem velem voltak elfoglalva.

    – Ki javasolta, hogy jelentkezzen a rádióba?

    – Sorköteles katonaként rádiótávírász lettem Esztergomban, ahol a csapatrádióban én mondtam be a híreket. Ott figyeltek fel a hangomra.
    A parancsnokom javasolta, hogy miután leszerelek, legyek énekes vagy bemondó. A rádióba jelentkeztem, ahol háromezer jelentkező közül végül öten maradtunk. Gyönyörű nőket választottak ki, közülük is a legszebb Kulkáné volt, ismert színészünk édesanyja. Viszont amikor a rádió akkori elnök asszonya, Benke Valéria meglátta a hölgyeket, valamennyit elbocsájtotta. Azt mondta: „Ide nem dámák, hanem szolid szépségek kellenek!” Utánuk érkezett Tamási Eszter. És Takács Marika! Akivel az egyetemen hat évig egy padban ültünk. Nagyon szerelmes voltam belé, de közbeszólt az élet. És Aczél elvtárs. Hívatta Marit, hogy rendezze a magánéletét, és egy alkalmas személyhez menjen hozzá. Mégiscsak az ország kirakatában ül. Így lett belőle Kazimir Károlyné. Tőlem meg egy szép levélben búcsúzott el…

    Kicsit elkalandoztam. Na, vissza a felvételihez! Vészits Ferenc, Móra Ferenc unokája volt a bemondók főnöke, aki behívatott magához. – Beszélgessünk az önéletrajzáról – mondta. – Mi a baj vele? – Túl rövid. – Nagyon fiatal vagyok még… Aztán elmondta, hogy esélyes vagyok, de neki felelősséget kell vállalnia értem, nem érheti meglepetés, úgyhogy meséljem el neki mindazt, ami a papíron nincs rajta. Gondoltam, egy életem, egy halálom, elmondom. Felvettek.

    – Ezerkilencszázötvenhat augusztus 24-én délután fél ötkor szólalt meg először élőben a rádióban. Két hónap sem telt el, és kitört a forradalom.

    – Ott voltam, amikor elfoglalták a rádiót, átéltem az ostromot! A Parlamentben is dolgoztam, amikor rövid ideig ott működött a szabad Kossuth rádió, ahol november 3-án megint Mindszenty bíborossal hozott össze a sors. Én konferálhattam fel a hercegprímást. Máig emlékszem arra, hogy miket mondott. A forradalom idején sok mindennek tanúja voltam, szörnyű dolgokat láttam.

    Ennek ellenére nehezen éltem meg, hogy az öcsém el akarta hagyni az országot. Nem tudtam eldönteni, hogy menjek vele, vagy maradjak. Ő katona volt, mégsem élt át olyan borzalmas jeleneteket, mint én. Eltaposott halottakat, szénné égett katonákat. Akkoriban még az amerikaiakat is jobban utáltam, mint az oroszokat! A rádióból tudtuk meg, hogy a forradalom idején a Honvéd Együttes Kínában vendégszerepelt, és mindenütt Kodály Kállai kettőse volt a sikerszámuk.

    Egyszer azt álmodtam, hogy Amerikában vagyok, és a Kállai kettős dallamát hallom valahonnan. Sírógörccsel ébredtem fel, hál’ istennek itthon a saját ágyamban. Később eljutottam az Egyesült Államokba, ahol a családi ebéd közben az egyik rokon feltette Kodály lemezét. Azt hallgattuk könnyezve. 1965-ben Egerben, egy nyelvészeti konferencián mindezt elmeséltem Kodálynak, hozzátéve, hogy tulajdonképpen engem az ő zenéje tartott itthon. Kicsit gondolkodott, majd azt kérdezte: „Nem tudja, milyen kiadású lemez volt?”

    – Harmincegy éven át háromszor nappal, utána háromszor éjszaka, majd háromszor hajnalban dolgozott. Hogy lehet ezt kibírni?

    – Megtanultam, hogy hajnalban munka előtt egy-két falatot mindig kell enni. Például a húsleves a benne elkevert tojással igen tápláló. Mire beértem a rádióba, én voltam a legvidámabb.

    A technikusok és a többi kolléga csak álmosan téblábolt, úgyhogy egy idő után öt-hat emberre csomagoltam néhány szelet kenyeret, sajtot, fölvágottat, ami előtt egy kis reggeli részecskegyorsítót – Unicumot kínáltam. Egy gyűszűnyit.

    – Azzal balzsamozták a torkukat?

    – Igen, és egy kicsit földobja az embert. Aztán lehetett kávézni és rágyújtani. De nem kötelező. Aki már kávéspohárral és cigarettával jött a pihenőbe, az nem kapott katonát. Fontos a sorrend. Hosszútávfutásra kell berendezkedni, már csak a szeretteink, a barátaink miatt is. Az is fontos, hogy minden lehetőséget ragadjunk meg a pihenésre. Én évekig jógáztam, tudom, hogyan kell relaxálni. A légzéstechnikát is ott tanultam meg, nem is volt vele soha gondom.

    – Sokszor kellett olyan szöveget felolvasnia, mely ellentétben állt a nézeteivel?

    – Persze. Azt szoktam mondani, hogy olyan étteremben voltam felszolgáló, ahol nem én állítottam össze az étlapot, és a konyhán sem én főztem. Olyan ételt is kivittem, amelyet én nem szeretek vagy soha nem ennék meg, de vállaltam, hogy a vendégeket a rendelés szerint kiszolgálom.

    – II. János Pál pápa 1991 augusztusában több magyar városban tartott szentmisét, többek között Pécsett is. Miért helikopterrel utazott az eseményre a szülővárosába?

    – A rádióban én lettem a négynapos rendezvény összefoglaló narrátora, aki minden este ismertette a szentatya programját. Mielőtt a feladatot elvállaltam, felkért Mayer Mihály püspök úr, hogy a pápa pécsi miséjén a Jelenések könyvéből olvassak fel. Az egyetlen gond az volt, hogyan jutok oda. Megkérdeztem akkori igazgatómat, Vámos Györgyöt, hogy a szentatya mivel utazik. – Helikopterrel. – Ha nagy ember vagy – csiklandoztam meg az önérzetét –, akkor elintézed, hogy egy másikkal engem is levigyenek.

    Elintézte. Megnézhettem a szülővárosomat a levegőből. A misére 140-150 ezer ember akart átjönni Horvátországból, de csak ötezernek sikerült hajnalban átjutnia, mert a délszláv háború miatt a szerbek lezárták a drávai átkelőket. Így is kilencvenezren gyűltek össze. Konferáltam már azelőtt a SZÚR-on is, a színész-újságíró rangadón százezer ember előtt, a legkülönfélébb helyzetekben ki merem nyitni a szám, de ott alig tudtam megszólalni a megilletődöttségtől. Alig néhány méterre állhattam a szentatyától…

    Életem egyik legnagyobb élménye volt, amelyet később kiírtam magamból – magyarul, és a levelet elküldtem a Vatikánba. Eltelt három hónap, már el is feledkeztem róla, amikor megérkezett a válaszlevél, benne a szentatya képével és apostoli áldásával, szintén magyarul! Menjen oda, nézze meg, az is ott van a falon bekeretezve.

    – Főbemondóként, a tiszta, érthető beszéd egyik etalonjaként a Kazinczy-díjat csak 1997-ben, a nyugdíjba vonulásakor kapta meg. Kicsit megkésve, nem?

    – Annak az az oka, hogy viccelődtem a díj megalapítójával, Péchy Blankával. Megbántottam Blanka nénit, igaz, akaratlanul. Jöttünk ki a rádióból, és megláttuk, hogy az üdvözültek mosolyával szívja be a friss levegőt, és azt ismételgeti: hárs, hárs. Sajnos néha akkor is poénkodom, amikor nem kellene. Odamentem hozzá, és azt mondtam: „Művésznő, nem is tudtam, hogy ennyire tiszteli az elnökünket. – Maga miről beszél?! – Hallottuk, hogy a nyílt utcán fennhangon emlegette.” A rádió elnöke akkoriban Hárs István volt. Azt a tekintetet látta volna, ahogy végigmért! És mi volt a replikája? „Kedves Ferenc… nem gondolja, hogy az utóbbi időben egy kicsit meghízott?”

    – Megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, a Petőfi Sándor Sajtószabadság díjat, itt, a kerületben és Zebegényben is díszpolgár. Hogyan lett tiszteletbeli tengerész?

    – Arról az okiratot ott látja a háta mögött.

    A tengerészek választottak meg Horthy Miklós kormányzó kenderesi újratemetése után. Látja a kis asztalon azt a fotót? Vitéz Dávidházy András tengerészkapitányt ábrázolja, aki a temetést szervezte. Bandi bácsi Argentínában, majd Seattle-ben élt, hajótervezéssel foglalkozott, aztán a nyolcvanas években hazatelepült. Engem kért fel az ünnepség levezénylésére. Így vehettem részt az eseményen a Horthy család 56 tagjával együtt. Szűk körű szertartást terveztek, ennek ellenére 1993-ban – becslések szerint – hatvanezer ember rótta le kegyeletét.

    – Mivel tölti mostanában az idejét? Megvan még az asztaltársasága?

    – Meg. Nem is egy, kettő! Egy Pécsett, egy pedig Budapesten. Több mint harminc évvel ezelőtt alakultunk meg, ahogy mondani szoktuk, Nemeskürty tanár úr „szárnyai alatt”. Sajnos se ő, se Raksányi Kutyu, Zenthe Ferenc, Földvári Géza riporter, Gergely Ferenc orgonaművész nem él már. Szerencsére köztünk van még Czigány Gyuri, Szersén Gyula, Császár Angela és sokan mások. A Baranyaiak Baráti Körét évente kétszer tartjuk meg, Budapesten pedig a hónap első szerdáján találkozunk. Februárban volt a 265. találkozónk! A világnézet és a magyarság tart össze bennünket.

    Nagy a családom is, tizenhat keresztgyerekem van. A fogadott pap fiam, a sokak által ismert Lancendorfer István atya rengeteget segít nekem, ő a kezem meg a lábam. A lányom és három unokám is nagyon aranyos, de velük sajnos csak ritkán találkozom, mert külföldön élnek. Róluk és másokról is sok festmény és fotó látható a lakásban. Körbeveszem magam az emlékeimmel.”

    ***

    Bőzsöny Ferenc (Pécs, 1931. január 7. – 2018. október 25.) magyar előadóművész, tanár, a Magyar Rádió főbemondója. A Magyar Rádió hangja, a tiszta, érthető beszéd egyik etalonja.

    Családjával Budapestre költözött. Papnak készült, 1947-ben Veszprémben a Piarista Gimnáziumban tanult, ahol osztálytársa volt többek között Mádl Ferenc korábbi köztársasági elnök is. 1952-ben az akkori hatalom feloszlatta a gimnáziumot; főiskolára és egyetemre öt ízben sem vették fel, származása és előélete miatt. Esztergomban volt sorkatona, ahol egyik parancsnoka tanácsára jelentkezett rádióbemondónak. Többszöri meghallgatás után a több mint 3000 pályázó közül végül egyedüliként került a Magyar Rádióhoz. 1956. augusztus 24-én szólalt meg először élőben a Kossuth Rádióban 16 óra 30 perckor. A forradalom napjaiban személyes tanúja, résztvevője volt a rádióban történt eseményeknek. Rádiósként már felvették az ELTE magyar–történelem szakára, ahol tanári képesítést szerzett, majd újabb három év angol szak után magyar nyelvészetből doktorált 1973-ban.

    A  Magyar Televízió népszerű műsorának, a Delta kisfilmjeinek egyik állandó narrátora. 2000 pünkösdjétől indult el a rádióban a magyar harangok történetét bemutató sorozat, amelynek során minden héten más-más templom harangja szól délben a Kossuth Rádióban. Ennek narrátori feladatait a kezdetektől ellátta. Több mint 300 harangot szólaltattak meg, többek között a határon túli templomok harangjait is. Több nevezetes személy temetését vezette le: Horthy Miklós kormányzó kenderesi újratemetését, Bethlen István miniszterelnök hamvainak hazai földbe elhelyezését és Grósz Károly temetését. A Mesélő Krónikák című ismeretterjesztő műsort is ő vezeti. A 2000-es évek elejétől egészen 2011-ig, a budapesti M2-es metró állomásainak nevét mondta.

    (Forrás: kdnp.hu)

    Bőzsöny Ferenc