Minden nemzet ápolja szerte a világban honfitársai emlékét

2018. január 17.
20180117Y_ 22
Ossza meg ismerőseivel!

    Egy bő évezred magyar és lengyel történetét tárja az olvasók elé számos fotóval illusztrálva a Magyar emlékek Lengyelországban című kötet – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes a kiadvány keddi budapesti bemutatóján.

    Semjén Zsolt úgy fogalmazott: minden magára valamit adó nemzet igyekszik ápolni szerte a világban honfitársai emlékét, felmutatni jelenlétüket, keze munkájukat, büszkélkedni velük. Teszik ezt néha még annak árán is, hogy az ott megjelenített események igencsak megszépítettek vagy köszönőviszonyban sem állnak a valósággal. “Mi ennél szerencsésebb helyzetben vagyunk, nálunk a hiba inkább abban rejlik, hogy keveset tudunk, keveset beszélünk róla” – mondta.

    Kiemelte: az Antall József Tudásközpont műhelyének gondozásában megjelent könyv találkozik a kormány nemzetpolitikai stratégiájával. Felidézte, hogy 2012-ben meghirdetették a Julianus-programot, amiben felhívást intéztek a világ magyarságához, a fellelhető magyar emlékek összegyűjtésére. Megjegyezte: a Lengyelországban gyűjtött magyar emlékek jegyzékét összevetette a könyvben találhatókkal; sok átfedés volt, de a könyv több, teljesebb.

    Hozzátette: Kovács István és Mitrovits Miklós munkája nyomán földrajzi csoportosításban, vajdaságok szerint haladhat az olvasó az emlékekben, bepillantást nyer egy bő évezred magyar és lengyel történetébe. Szerkesztése a modern útikönyvek stílusát követi, színes lapjaival, terjedelmes és kiváló fényképanyaggal, izgalmasan megírt történelmi epizódokkal – mutatott rá Semjén Zsolt, hangsúlyozva: bárhol is jár az ember a világban, mindig örül, ha magyar emlékekkel találkozik. Ha pedig ezt a könyvet elkezdi olvasni, óhatatlanul az jut az eszébe: “ezt látnia kell” – tette hozzá.

    A miniszterelnök-helyettes a kötettel összefüggésben kitért a visegrádi négyek napjainkban meghatározó szerepére, amit a rendszerváltozás után Antall József hozott tető alá, Magyarország II. világháborús szerepére a lengyel-magyar barátság jegyében, aminek egyik kulcsszereplője idősebb Antall József volt. Felidézte 1956 megélését a két nép történelmében, aminek dokumentumai századunkban kerültek csak szélesebb nyilvánosság elé, a Szolidaritással való kapcsolatokat a szükségállapot alatt, majd a rendszerváltozás idején a korai MDF és Fidesz lengyel kapcsolatait, a szamizdat irodalmat.

    Újdonságként említette, hogy a könyv részletesen beszámol a 21. század, abból is a legutóbbi évtized emlékeiről. Történelemlátása visszatekintő a 21. századból a 20. századra – momdta Semjén Zsolt, aki végül Petőfi Sándor sorait idézte. “Két nemzet van egyesülve bennünk, S mily két nemzet! A lengyel, s a magyar! Van-e sors, amely hatalmasabb, mint E két nemzet, ha egy célt akar?”

    Ünnepi köszöntőjében Joanna Urbanska, a Lengyel Intézet igazgatója elmondta: a kötet rendhagyó útikönyv, tükrözi a két nép barátságát, sors- és érdekközösségét. A magyarok mindig segítették, támogatták a lengyeleket szabadságuk elnyerésében – hangsúlyozta az igazgató, kiemelve a fotóművészek munkáit. Jelezte: a képek a Lengyel Intézetben is megtekinthetők.

    Antall Péter, a tudásközpont igazgatója közölte: ez a kötet több, mint egy könyvsorozat része, tisztelgés saját családja előtt is.

    Hozzátette: a könyv hiánypótló, amely lehetőséget kínál egy utazás előtt az otthoni felkészülésre, elmélyedésre, a fotóalbum és az útikönyv egységeként jellemezhető. 

    Az alábbiakban közöljük Semjén Zsolt beszédét.

    20180117Y_37

    Nagy fába vágta fejszéjét az Antall József Tudásközpont Könyvműhelye, amikor arra vállalkozott, hogy tematikus sorozatot indít a külhonban fellelhető magyar emlékekről. Két éve jelent meg a csehországi kötet, most pedig méltó folytatásként a Lengyelország magyar vonatkozású emlékeiről szóló munkát vehetjük kezünkbe.

    Minden magára valamit adó nemzet igyekszik ápolni szerte a világban honfitársai emlékét, felmutatni jelenlétüket, keze munkájukat, egyszóval büszkélkedni velük. Teszik ezt néha még annak árán is, hogy az ott megjelenített események igencsak megszépítettek, vagy köszönő viszonyban sem állnak a valósággal. Mi ennél szerencsésebb helyzetben vagyunk. Nálunk a hiba inkább abban rejlik, hogy keveset tudunk, keveset beszélünk róla.

    A vállalkozás találkozik a kormány nemzetpolitikai stratégiájával is. Még 2012-ben meghirdettük a Julianus programot, amiben felhívást intéztünk a világ magyarságához, a fellelhető magyar emlékek összegyűjtésére.

    Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a Lengyelországban begyűjtött magyar emlékek jegyzékét összevetettem a könyvben találhatókkal, és hál’ Istennek sok átfedést találtam. De a könyv több, teljesebb. És ez az első, amit szeretnék kiemelni.

    Mert túl azon, hogy Kovács István és Mitrovits Miklós munkája nyomán földrajzi csoportosításban, vajdaságok szerint haladhatunk az emlékek során, bepillantást nyerünk egy bő évezred magyar és lengyel történetébe. Szerkesztése a modern útikönyvek stílusát követi, színes lapjaival, terjedelmes és kiváló fényképanyaggal, de ami a legfontosabb: izgalmasan megírt történelmi epizódokkal.

    Bárhol is jár az ember a világban, mindig örül, ha magyar emlékekkel találkozik. Ha pedig ezt a könyvet elkezdi olvasni óhatatlanul az jut eszébe: nekem ezt látnom kell.

    Mikor Antall Péter felkért a könyv bemutatására, hosszasan tűnődtem, miről is kéne beszélni a kötet kapcsán. Mondjuk a visegrádi négyek mai időben meghatározó szerepéről, amit a rendszerváltozás után édesapja, Antall József hozott tető alá. Vagy Magyarország II. világháborús szerepéről, a lengyel-magyar barátság jegyében, aminek egyik kulcsszereplője nagyapja, idősebb Antall József volt.

    De hálás téma a háború utáni nem hivatalos lengyel-magyar kapcsolatok története is. 1956 megélése a két nép történelmében, amelynek dokumentumai századunkban kerültek csak szélesebb nyilvánosság elé. A Szolidaritással való kapcsolatok a szükségállapot alatt, majd a rendszerváltozás idején a korai MDF és FIDESZ lengyel kapcsolatok, a szamizdat irodalom.

    Vagy beszélhetnénk azokról a személyekről, akik a két nép közötti barátság letéteményesei voltak, így Engelmayer Ákos, az Antall-kormány varsói nagykövete, akit a kiadó az előszóban a könyv mentorának említ, vagy a könyv szerzője Kovács István, hazánk első krakkói főkonzulja, aki kikutatta és közzétette az 1848/49-es szabadságharcunkban részt vevő lengyelek történelmét.

    De gondolom az itt jelenlévők számára mindezek elég ismert tények. Így aztán úgy döntöttem, inkább magáról a könyvről beszélek, illetve abból is kiragadok néhány részt, ami számomra is újdonság volt, illetve nagyon fontosnak tartom, hogy minél szélesebb körben ismertté váljon.

    Ne feledjük, ezer év történelme vonul el előttünk kövek, várak, templomok, szobrok, táblák, ékszerek képében. Egy emlékműre írt két sor mögött fantasztikus történelem húzódik meg. Az Árpád-ház és a Piast-ház kapcsolata, közös szentjeink, közös uralkodóink, közös harcaink. Egymás segítése szabadságküzdelmeinkben.

    Ahogy Kovács István bevezetőjében írja: „A két nép közötti barátság egyik legbeszédesebb bizonyítéka, hogy Európa legstabilabb határa a XI. század és 1920 között fennálló lengyel- magyar határ volt, amely a történelem során legfeljebb csak húsz, huszonöt kilométeres szakaszon változott meg.”

    Ami újdonság, hogy a könyv részletesen beszámol a XXI. század, abból is a legutóbbi évtized emlékeiről. Történelemlátása pedig visszatekintő a XXI. századból a XX. századra.

    2011-ben Varsóban emléktáblát állítottak az 1920-as lengyel – bolsevik háborúban aratott lengyel győzelemhez nyújtott magyar segítség emlékére. Elgondolkoztató, hogy Lengyelországot az I. világháború győztes hatalmai közül egy sem támogatta, csak a vesztes Magyarország.

    Örömmel fedeztem fel a könyvben O’sváth László varsói szobrát – mondhatnám azt is ismerősként üdvözöltem – hiszen 2011-ben engem ért a megtiszteltetés, hogy felavathattam.

    Akkor arról beszéltem, hogy 1939 őszén, Magyarországon valami példás összefogás alakult ki, kezdve attól, hogy visszautasítottuk a németek átvonulási igényét.  Méltán lehetünk büszkék erre az időszakra, mint a nemzeti összefogás történelmi példájára. Egyszerű emberektől kezdve a közigazgatás legfelsőbb szintjéig, a kormánytól az ellenzékig egyként tette mindenki a dolgát.

    Természetesen sok minden kellett ehhez. Olyan miniszterelnökök, mint Teleki Pál és Kállay Miklós, olyan belügyminiszter, mint Keresztes-Fischer Ferenc, és olyan főtisztviselők, mint idősebb Antall József és O’sváth László. Ők és munkatársaik voltak azok, akik nemcsak annyit tettek, amit munkakörük, hatáskörük előírt, hanem messze túllépték azt. Az ő bátor helytállásuk nélkül nem lehetett volna kapcsolattartás a Honi Hadsereggel vagy az emigráns kormánnyal. És egyáltalán, így lehetett a magyar föld a lengyel menekültek második otthona.

    Varsóban, nem messze a magyar nagykövetség épületétől állították fel idősebb Antall József és Henrik Slawik szobrát. A két politikus asztal mellett ül és beszélget. Mondhatnánk, kordivatnak megfelelő zsánerszobor. De a beszélgetés mögött sok minden rejlik, hiszen emberek tízezreinek életéről szólt.

    A varsói felkelés idején a város körül állomásozó magyar csapatok és a lengyel felkelők közötti kapcsolatokról, tárgyalásokról, és együttműködésről, a felkelőkhöz átállt magyar katonákról a szovjet megszállás idején írott tankönyvek mélyen hallgattak. Kovács István számos adattal látja el az olvasót. De mindennél beszédesebbek a város körüli ápolt magyar sírok, és megemlékező táblák.

    Csak a fővároshoz közeli Milanówek város eseményeiről szólnék. A lengyelek részt vettek a magyar tábori miséken, a magyarok fegyverrel és lőszerrel látták el őket, sőt még gépjárművezetői tanfolyamot is szervezetek. De labdarugó- mérkőzés is volt magyarok és lengyelek között.

    Aztán megismerhetjük a könyvből Varsó magyar utcáit is. Csak egy kis példa: „A Varga Béla plébános sétány és a Henrik Slawik sétány kereszteződésében lelünk rá a Magyar barátok terére. Nem messze innen található egy utca, amely idősebb Antall József nevét viseli, valamint egy O’sváth László rondóra keresztelt körforgalom. Ursynówban a Teleki Pál utcáról fordulhatunk be a Bogláriak utcájába és onnan vissza a Keresztes-Fischer Ferenc körtéren át rátérünk a Baló Zoltán ezredes utcára. Ennek közepén pedig megpihenhetünk az 1956-os magyar forradalom körtéren.”

    És ekkor egy kicsit pironkodhatunk. Mikor lesz Budapesten Keresztes-Fischer, vagy Teleki Pál utca? A szocialista-liberális városvezetés még a szobrát is kiűzte a városból. Azt hiszem, e téren még akad teendőnk.

    Az 1956-os forradalom napjaiban és utána több városban tartottak tüntetést, közülük az olsztyni volt a legnagyobb. A Vörös Hadsereg tér névtáblát lecserélték Magyar Felkelők terére. Ez persze sokáig nem maradhatott, de a hatalom nem merte visszaállítani a Vörös Hadsereg teret, így kompromisszumos megoldásként Bem tábornokról nevezték el. 2006-ban az eseményekre emlékező táblát helyeztek el a téren.

    Szczecinben 1956. december 10-én a szovjet konzulátus épületét foglalták el a tüntetők. A poznaniak emléktábláján városuk és Budapest sorsa elválaszthatatlanul összefonódott 1956-ban. Ugyanitt egymás mellett emlékeznek Mansfeld Péterre és a tizenhárom évesen Poznanban lelőtt Romek Strzalkowskira.

    Torunban az egyetemisták tiltakozásáról emlékezik tábla, Bydgoszczban Eryk Bazylczukra, a magyar forradalom résztvevőjére emlékeznek. De a sort hosszasan folytathatnánk.

    2006. március 24-én Lech Kaczynski lengyel államfő és Sólyom László köztársasági elnök aláírták a győri nyilatkozatot, és felavatták a lengyel-magyar emlékművét Győrött a Bem téren. E kezdeményezés folytatásaként 2007. március 23-tól ünnepeljük a lengyel-magyar barátság napját. Két évre rá Jaroslawban is hasonló emlékművet állítottak.

    Úgy gondolom a hely és az alkalom méltó arra, hogy itt emlékezzek meg az azóta elhunyt Ottófi Rudolfról, Győr kereszténydemokrata alpolgármesteréről, aki a barátság napja előkészítésének fáradhatatlan szorgalmazója, motorja volt.

    Kedves Barátaim!

    Hosszasan sorolhatnám még az emlékeket, idézhetném a történeteket. De inkább figyelmükbe ajánlom a könyvet, örömüket fogják lelni benne.

    Nekem nem marad más hátra, mint köszönetet mondani mindazoknak, akik a könyv létrehozásán munkálkodtak. És megerősíteni mindnyájunkban a lengyel-magyar barátság eszményét. Ehhez Petőfi sorait hívom segítségül:

    Két nemzet van egyesülve bennünk,

    S mily két nemzet! A lengyel, s a magyar!

    Van-e sors, amely hatalmasabb, mint

    E két nemzet, ha egy célt akar?

    (Forrás: MTI)

    20180117Y_37
    20180117Y_ 22