Az ökumené nem önfeladás

2017. október 31.
20171005_ (280)
Ossza meg ismerőseivel!

    Az ökumené nem az önfeladás vagy a relativizálás, hiszen a protestantizmus, az ortodoxia is a maga örökségét adja az egyetemes kereszténységnek – hangsúlyozta Semjén Zsolt. Hozzátette: az égi hazához is hűtlen, aki a földi hazának a sorskérdései elől dezertál. Cikkünk végén teljes terjedelmében közöljük a miniszterelnök-helyettesnek a Parlament felsőházi termében, a reformáció emlékülésen megtartott beszédét.

    A politikusnak kötelessége, hogy megvallja hitét, azt, hogy vannak dolgok, amelyek a közéleti csatározások fölött állnak - jelentette ki Balog Zoltán. Az emberi erőforrások minisztere azt mondta, a hitbeli hovatartozást és annak megvallását könnyű gúny tárgyává tenni, és ezt előszeretettel meg is teszik azok, akik nem értik, mit jelent hívő embernek lenni.

    Balog Zoltán szerint azonban nemcsak el kell viselni, hanem örülni is kell a viccelődésnek és a gyalázkodásnak, mert jelzi, hogy “számítunk”, hogy ellenfélnek tekintenek azok, akik a vallást, az egyházakat ki szeretnék szorítni a közéletből.

    A miniszter szólt arról is, hogy az a közéleti ember, akinek nincs megtartó, lelki közössége, az előbb-utóbb el fogja felejteni, hogy nem önmagáért, nem önmagának beszél, szónokol és hoz döntéseket.

    Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes arról beszélt: mindannyiunknak fel kell tennie a kérdést, hogy a keleti és a nyugati kereszténység, majd a katolicizmus és a protestantizmus különválásával “nem szakítottuk-e el Krisztus varratlan köntösét”, hiszen ő “szenvedése előtt azt kötötte a lelkünkre, hogy legyetek egyek”.

    Ha őszinte vagyok, felekezettől függetlenül foszlányokká szaggattuk Krisztus varratlan köntösét, mégis azt gondolom, hogy van okunk az ünnepre – fogalmazott, azzal magyarázva ezt, hogy “a Szentlélek valahogy mégis úgy intézte, hogy mégis mindannyiunknak a saját lelkiségében, a Szentlélek munkája által gyarapodtunk, és az egyetemes kereszténységben, a saját örökségünk révén gazdagítjuk egymást”.

    Éppen ezért, hangsúlyozta, az ökumené nem az önfeladás vagy a relativizálás, hiszen a protestantizmus, az ortodoxia is a maga örökségét adja az egyetemes kereszténységnek. “Pont azért van okunk az ünneplésre, mert a Szentlelket ünnepeljük, aki a mi bűneinkből is valami jót tud kihozni mégpedig azt, hogy végeredményben mindannyian gazdagodtunk” – tette hozzá.

    Semjén Zsolt megjegyezte: a protestantizmus a katolikus egyházat is saját elveinek tisztázására késztette, segítve a megszabadulást sok “történelmi portól, sártól”. Hozzátette: “katolikus hitünk sokat gazdagodott a protestantizmus kihívása és gazdagsága által”.

    Szólt arról is: a magyar nemzet megmaradása szempontjából is lényeges volt a protestantizmus, hiszen elindította a nemzeti nyelviséget. “Azt is a protestantizmustól tanultuk, hogy Isten az égi haza mellett földi hazát is adott nekünk, és azért valamiképpen az égi hazához is hűtlen, aki a földi hazának a sorskérdései elől dezertál” – jelentette ki Semjén Zsolt.

    Adorjáni Dezső Zoltán, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspöke a reformáció emlékévet értékelve kiemelte: ügyelni kell, hogy “a lelkes ünneplés során ne veszítsük el a lényeget”. A cél, hogy emlékezzünk azokra az erős és jó lelki alapokra, amelyeket a reformáció a 16. században újra felfedezett és helyreállított.

    Úgy fogalmazott: “ma, a nagy felejtés, értelem- és értékvesztés korában nagyon felértékelődik a józan és tartalmas emlékezés. Korunk egyik veszélye ugyanis a tömeges felejtés, az akut amnézia. Az információ és kommunikáció korában az emberiség rohamosan felejteni kezdett. És a ragályos felejtésben a legveszélyesebb az Istenfelejtés – tette hozzá az evangélikus püspök.

    A reformáció emlékévében szerte a világon és Magyarországon is arra emlékeznek, hogy Luther Márton Ágoston-rendi német szerzetes, teológus 1517. október 31-én függesztette ki az egyházi megújulást követelő 95 tézisét a wittenbergi vártemplom kapujára. Ettől a naptól számítjuk a reformáció kezdetét.

     

    Az alábbiakban közöljük Semjén Zsolt beszédét.

    Kedves Testvérek!

    Jézus Krisztus főpapi imájában, szenvedése előtt, azt kötötte a lelkünkre, hogy: legyetek egyek! Fel kell tenni tehát a kérdést mindannyiunknak, hogy nem szakítottuk-e szét Krisztus varratlan köntösét? Katolikusok és ortodoxok elszakítottuk 1054-ben. Aztán nyugaton továbbszakítottuk. Foszlányokká szaggattuk Krisztus varratlan köntösét.

    És mégis van okunk erre az ünnepségre. Az ünnep pedig az, hogy a Szentlékek valahogy mégis úgy intézte, hogy gazdagodtunk. Az egyetemes kereszténységben a saját örökségünk révén gazdagítjuk egymást. Az ökumené nem az önfeladás és nem is a relativizálás, hanem pontosan az, hogy a protestantizmus a protestáns örökséget adja az egyetemes kereszténységnek, így például a Szentírás szeretetét, vagy ugyanígy az ortodoxia a liturgiáját, az ikonokat, mindenki a saját lelkiségét. Az ökumené az öltés, amivel valamiképpen összevarrjuk Krisztus köntösét. Pont azért van okunk az ünnepségre, mert a Szentlelket ünnepeljük, aki a mi bűneinkből is valami jót tud kihozni. Mégpedig azt, hogy végeredményben mindannyian gazdagodtunk egymás által. Az egyetemes kereszténység gazdagsága az ortodox, katolikus, protestáns gazdagság összességében áll fenn.

    Katolikusként is hadd mondjam azt, hogy ha nem lett volna protestantizmus, akkor aligha lett volna Tridenti Zsinat, ahol a római egyháznak el kellett dönteni, hogy mi az, ami a katolikus hitletétemény, és mi az, ami nem. Mennyi történelmi törmeléktől szabadultunk meg ezáltal! Kalkedon és a II. Vatikáni Zsinat közötti ezer év legnagyobb zsinata a Tridenti Zsinat volt, ami nem lett volna, ha nincs protestantizmus, ha nincs a három sola. Ez kényszerítette a katolikus egyházat, hogy tisztázza a hitét a szabad akarathoz, a jócselekedetekhez, a szenthagyományhoz, az eucharisztiához. Ezért mondom, hogy a protestantizmus kihívását és gazdagságát katolikus szempontból is értékelnünk kell. Ami emberi rárakódás, az eltűnik, de ami az Istentől van, az megmarad. Az ökumené Istentől van, hogy az egyetemes kereszténységünket gazdagítsa a protestantizmus öröksége, az ortodoxia öröksége, a katolikusság öröksége.

    Hasonlóan van ez a magyar nemzet vonatkozásában is. Nem ülnénk itt magyarként és nem beszélnénk most magyarul, s talán magyar nemzet sem lenne, ha nem lett volna – szimbolikusan szólva – Szenczi Molnár Albert és Pázmány Péter, – és megkockáztatom – ha nem lett volna reformáció és nem lett volna ellenreformáció, mert ha nem lett volna magyar nyelvű Biblia, magyar hitvitázó irodalom, a magyar nyelvünk sem lenne ilyen erős. Ezért a mi vezércsillagunk az, amit a katolikus Pázmány küldött Bethlen Gábor protestáns Erdélyébe, hogy: „mi azért tartsunk jó korrespondenciát, mert különben gallérunk alá pökik az nímöt”. A mindenkori nímöt.

    És a magyar nyelvű Szentírás tudatosította: hogy Jézus Krisztusban minden nemzet története üdvtörténetté lett. Így, mivel minden nemzet története valamiképpen az üdvtörténet része, így a mi magyar nemzetünknek a története is üdvtörténet. Ezért Isten népeként, Isten magyar népeként, a láthatatlan egyház tagjaiként látható egyházainkban zarándokolunk Isten Országa felé. Ezért mondhatjuk ma egy lélekkel: Omnia ad maiorem Dei gloriam, Soli Deo gloria!

    (Forrás: MTI)

    20171005_ (280)